Puglia a tenger illatú, mozzarella ízű valóság!

Gyere velem és ismerd meg Pugliat! Elmesélem mit láttam, mit tapasztaltam és mit éreztem az olasz csizma  sarkában.

Pugliai kalandozásunk a gondolataimban már évekkel ezelőtt kezdődött. Nagyon szeretem Olaszországot, épp úgy, mint az olaszokat, az olasz kultúrát és a nyelvet is.

Az elképzelés, hogy egyszer a csizma sarkában lehetek, mindig is nagyon álomszerűnek tűnt. Mígnem egyszer, és persze a többi feltételek megvalósulása mellett, adódott egy hosszú hétvége. Egy lehetőség 6 egész nap ottlétre… Avanti!

Amiatt, hogy szabadon mozoghassunk és hatékonyan tudjuk beosztani az időnket autót béreltünk még itthonról, 5 napra (igaz, kisebb-nagyobb buktatókkal). A választásunk az Italy Car rent-re esett. Akkor még nem tudtuk, hogy a repülőtértől milyen sokat kell majd gyalogolnunk az autónkért az átvételi helyre, ami végül egy Opel Mokka lett. Négyen voltunk, ezért egy kisebb típus nem is lett volna praktikus.

Bariban az éjszaka közepén landoltunk. Ráadásul, még késett is a gépünk félórát. A bérautó kulcsát a reptéren a kezünkbe nyomták, majd húztuk a bőröndöket még vagy két km-t az autóig. Irány Polignano a Mare, ebben a csodás kis városban töltöttünk két éjszakát. Annak ellenére, hogy már éjfél is elmúlt, a házigazda fogadott minket.

Aznap március 12.-e volt. Reggel, mikor kiálltam az erkélyre az első dolog, amit megláttam egy különleges bimbó alakú kerámia az erkélykorláton. Szerencsehozó tárgyként használják az errefele élők és a salentói kultúrában mélyen gyökerezik a jelentése. Pumonak hívják és elűzi a gonoszt. Jólétet, termékenységet, de a halhatatlanságot és a feltámadást is szimbolizálja. Általában párban helyezkednek el az erkélyek, ablakok és teraszok végén.

Miután felfedeztük, hogy milyen szép helyen is vagyunk, elfogyasztottuk a közeli boltban vásárolt olasz reggelinket, majd Turin keresztül Altamura felé vettük az irányt. Kutakodásom alkalmával több mindent olvastam a városkáról. Mivel Turi fele mentünk (wase segítségével) így, az út hosszabb volt (1 óra 23 perc), de kedves kis falvakon és igazi, szépen gondozott olajfa ültetvényeken haladtunk keresztül. Minden kis gazdaság gondosan egymásra rakott, kövekből épített, alacsony kerítéssel volt körbe kerítve. (a párom szerint, ami a művelés során előkerült a földből)

Altamura a világhírű kenyér városa. A Via Luca Martucci 10. szám alatt található egy eldugott pékség az óvárosban, ahol a 1423 óta sütik kenyeret, aminek a bele az olyan sárga, akárcsak Matera falai.

Meggyőződtünk róla, tényleg így van! Ez a vérbeli olasz kenyér eredetvédettséget kapott 2003-ban az Uniótól. Megkóstoltuk a frissen sütött Focaccajukat, ami igaz, tocsogott az Olivától de mégis finom volt. A pékség neve Antico Forno Santa Chiara. Az óvároson keresztül gyanútlanul sétáltunk vissza a kocsinkhoz, amikor feltűnt, hogy az autónk mellett egy rendőrnő már éppen a bÍrságon gondolkodik. Kedves volt, mert amikor mondtuk, hogy már itt sem vagyunk, így eltekintett mindenféle következménytől. De van ám ezen kívül még számos fontos dolog is Altamurában! Pl. a 250 ezer éves ember csontváza. Mivel úgy döntöttünk, hogy ezen kiránduláson a múzeum-látogatásokat mellőzük, (különben az 1 hónap is kevés lett volna) így, nem néztük meg. Ti ezt ne tegyétek! Ezen felül található itt pl. jópár dínó lábnyom is. Tettünk egy próbát a hely felderítésére, de nem jártunk sikerrel. A terület, ahova a térkép vitt volna le volt zárva.

 Altamurához már csak egy ugrás Matera, a nap fénypontja. Félúton elhagytuk a pugliai régiót, mert Matera már Basilicataban van. Egyenesen a Sassi di Materat a történelmi városrész kerestük. Mielőtt belevetettük magunkat a barlangvárosba, egy szuper helyen a Caffè Lanfranchiba sikerült kávéznunk, miután egy szomszédos, ha jól emlékszem pizzériában azt mondták nekünk, ha nem szeretnénk ebédelni, akkor menjünk ki a teraszra, végül nagy kegyesen tíz percet engedélyezett volna, de nem volt rá szükség, mert lecsipantotta a kislányom QR kódját és két oltással nem engedte be. A lényeg, hogy így kerültünk a sarki Lanfranchiba, ahol ráadásul megkóstolhattuk a Zeppole di San Giuseppet. Ez azért fontos, mert egy tipikus olasz édesség, amit a pugliaiak március 19-én Szent József napján sütnek, ez a nap egyben az apák napja is. Ez volt aztán az igazi Dolce vita!

Most már beszéljünk erről a különleges helyről. Félretéve a szomorú múltját, Matera ma egy igazi ritkaság, mindamellett nagyon misztikusak az egymás hegyén-hátán lévő, mészkő sziklába vájt lakások 70 éve még az ország nyomornegyede és szégyenfoltja volt. Amikor a helyi elöljáróságok már nem tudták kezelni a szegénységet és járványok egyre csak terjedtek, az olasz kormány 1952-ben kiürítette. Ma viszont újra élet költözött bele és múzeumokat, éttermeket, sőt luxusszállodákat is kialakítottak. UNESCO 1993-ban a Világörökség részeként ismerte el a Sassi-t. Óriási érdeklődésre tett szert, miután itt forgatták 2004-ben Mel Gibson főszereplésével a Passiót. Emellett több filmben is használták bibliai jelenetek forgatásához ókori Jeruzsálem helyszíneként.

San Giovanni Monterronének hívják a barlangtemplomot, amit 3€ ellenében megnézhettünk.

A távolból ráláttunk a Gravina folyóvölgy felett átívelő függőhídra (Ponte Tibetano). Sajnos már energiánk nem volt rá, hogy legalább egyet oda- vissza, menjünk rajta.

Távozásul még lefotóztam Kengiro Azuma cseppjét a Palazzo Lanfranchi előtt, ami ma a modern művészeti múzeumnak ad otthont. Be nem megyünk, mert továbbra sem a múzeumoké a Pugliaban töltött időnk.

Este mikor visszaértünk Polignanoba elképzelhetetlen volt, hogy ne menjek le a Lama Monachile strand kis öbléhez.  A bőrömmel is érezni akartam azt, amit már a képeken annyiszor láttam. Már sötétedett. Lama Monachile híd mellett megtaláltuk a lépcsőt, ami a kis öbölbe vezet. A kicsi, mindössze 40 méter széles, két magas sziklafal közé zárt strandot az Olasz Környezetvédelmi Egyesület kék zászlóval illette. Bizonyára napsütötte időben is alig érheti nap.

Vacsorázni szerettünk volna. A kiszemelt étteremben közölték, hogy este fél kilenckor nyitnak. Magyar fülnek ez kicsit furcsa (gyomornak is). Hiába, ez az olasz életritmus! Végül, egy pár utcával arrébb megtaláltuk a megfelelő helyet. A QR kódunk őket is érdekelte. Hazafele sétáltunk a kivilágított belvárosban. Az egyik utca felett a "Volare" dal kottáit alkották a világítást, egy másik utca felett a dalszövege világit.

2.  Szép vasárnap reggelre ébredtünk. Mielőtt tovább álltunk volna, tettünk egy tiszteletkört a városban, Polignano híres szülöttének a szobrát szerettük volna megnézni. A szobor a róla elnevezett Lungomaren áll. Sajnos nem tudunk hozzáférni, mert felújítják a teret és emiatt el volt kordonozva. Domenico Modugno az olaszoknak egy ikon, két Grammy-díjas énekes, színész, 38 film fűződik nevéhez és egy világ sláger a Volare. Volare oooh oh, cantare…

Az autónk orrát Monopoli felé fordítottuk, megnéztük a kikötőjét majd a városban kávéztunk egyet. Haladunk tovább Fasanoba. Fél óra alatt a Zoo safarihoz, Európa második legnagyobb vadasparkjához érkeztünk. A Belépésnél green pass ellenőrzés. Kombinált Zoo Safari jegyet vettünk. A hiányos angolnyelvtudásunk eredményeképpen, megvettük a belépőt a delfináruimba is! Végül, mint kiderült, jól tettük! Izgalmas utazásra készültünk a saját autónkkal oroszlánok, tigrisek, medvék, elefántok, zsiráfok, zebrák, antilopok és sok más állat közé, ahol hatalmas területen, szabadon élnek.

Zsilipkapuval vannak elválasztva egymástól a különböző fajok területei. Az őrök a magasból is észrevétlenül vigyázzák a biztonságunkat. Araszolva tudtunk csak haladni, mert a sok négylábú egyre csak jött az autónkhoz kunyerálni. A vadállatok békésen pihentek az olajfák árnyékában.  A hüllőházba nem tudtunk bemenni, mert szezonon kívül voltunk ezért zárva volt. Miután bejártuk a Safari parknak ezt a részét, leparkoltuk az autónkat és egy hangosan zörgő-csattogó kisvonattal (Metrozoo) a Nagy Emlősök tavához utaztunk. Ezután is várt még ránk egy izgalmas kaland. A majomfaluba vittek minket egy biztonsági rácsos kis kocsival, ahol rövid időre megálltunk, míg a majmok kívülről ugráltak az autó tetejére és másztak fel a rácson. Több mint 300 páviánt figyelhettünk így meg. Egy gyorsétterem is üzemel az állatkert területén, ahol egy tradicionális melanzanét ettem.  A 14 órakor kezdődő fóka showra kicsit várnunk kellett, de érdemes volt. Saját lényüket meghazudtolóan produkálták magukat ezek a csodás állatok, hol a vízben, hol a vízen kívül.

Miután bent a vadaspark területén észrevétlenül eltelt 5 óra, tovább álltunk, mert várt ránk Alberobello, ami eddig számomra csak a képeslapokról szólt, álmaim egyik színhelye. Fasanohoz mindössze 18 km. Megérkezve aprajafalvára, akár el is vonatkoztathatnánk Olaszországtól, mert itt annyira más, Itáliától független élmény.

Felragyogott a fogsorom, amint megláttam a kis süvegházakat, mert köztük lenni olyan, akár a mesében. 1996-ban az UNESCO világörökségi listájára is felkerült. A Monti negyed 1.030 trullót foglal magában. Ezeknek a kötőanyag és faszerkezet nélküli primitív építményeknek az eredete máig vitatott. Sokak szerint a város kialakulása II. Giangirolamo di Acquaviva conversanoi grófnak köszönhető, aki támogatta az itt letelepedő parasztokat. Az adó megfizetését elkerülendő, megparancsolta alattvalóinak, hogy csakis olyan épületeket húzzanak fel, amelyeket az adószedők érkezésekor könnyen el lehet bontani, majd távozásuk után gyorsan visszaépíteni. Ennek a trükknek sajnos börtön lett a vége.

Akármennyire nehéz is volt, tovább kellett indulnunk Lecce felé, mert ott töltöttük a következő 2 éjszakát.  Késő délután volt már és Leccéig még 120 km volt hátra. A Waze-t követve kanyarogtunk az olaszabbnál is olaszabb kis birtokok között. Hol olajfaliget, hol trullik, volt ahol articsóka föld mellett haladtunk el. Helyenként nagy mezők, telistele narancssárga körömvirággal és egyéb más színes vadvirággal. 

Útba ejtettük Ostunit, már messziről hívogatott. Olvastam róla korábban, a turisták fehér városnak hívják. Nem töltöttünk ott sok időt csak beszippantottuk Ostuni tenger illatú levegőjét. Megcsodáltuk fehér házait, szűk, lejtős utcáit. Már kezdett sötétedni és még több mint egy óra volt Lecce.

A továbbiakban már a 4 sávos utat választottuk. Szállásunk az óváros szívében a ZTL zónán belül volt a B&B Palazzo Paladiniben. Az autóval csak a kipakolás idejére állhattunk a ház előtt. A távkapcsolat a tulajdonossal szuper jól működött. Kód a kapunyitáshoz üzenetben, ajtókulcs a kisszekrényben. Később megkerestük a megfelelő Trattoriát a vacsoránkhoz. A választásunk egy helyi kis kocsmára esett, ahol igazából egy bőséges, de inkább hidegtálat rendeltünk. Ha nem ezt a helyet választjuk, talán soha nem ismerjük meg a Burattát. Arról a mozzarella féléről van szó, amiben a lényeg belül van. Pugliahoz kötődő, eredet védett termék. Tehéntejből készül, a mozzarellához hasonló eljárással. A belsejében viszont a stracciatella nevű friss tejszínes sajt van. Nagyon finom és krémes. Ki ne hagyd, ha arra jársz!

Különleges és felejthetetlen napot zártunk!

Aznap hétfő volt. Reggel az első dolgom, hogy kávézót keresek, mert egy kávéfőzőt hiányoltam az apartman felszereltségéből a legjobban. Pár száz méteren belül megis találtam a tökéletes kávézót a Valentino Coffe-t. Külön feldobta a reggelemet a kávés csészémen lévő olasz felirat „Szeresd a kávét, ne háborúzz!” Langyos sajttal töltött péksüteményt ettem mellé.

Azon a szép napsütötte reggelen végig a part mentén, dél felé vettük az irányt. Leccéből 30 perc alatt színes kishajók között találtuk magunkat a San Foca, amúgy nem kicsi, kishajó kikötőjében :).

Hol vadvirággal teli mezők, hol fenyőerdők mellett haladtunk lefele és megnéztünk minden utunkba esett csodát.

Százéves olajfák, rejtett öblök, valamint a semmihez sem hasonlítható kék tenger. Jut eszembe! Az olaszok úgy tartják: Egy gyerek nem nőhet fel “normálisan” tenger nélkül.

Torre dell'Orso Puglia egyik legszebb strandja. Számos környezetvédelmi díjat kapott, köztük a kék zászlót. Autóval szerettük volna megközelíteni a partot, de alig találtuk meg a lejáratot. Felmentünk a medve barlangba ahonnan, fantasztikusat képek készültek a környékről. Hihetetlen, hogy az amúgy szezonban zsúfolt strandon csak 1-2 kutyasétáltató emberrel találkoztunk.

Alig mentünk 5 km-t és egy újabb csoda. Sant’ Andrea Scoglio the Tafaluro szikla.

Hogyne álltunk volna meg, hiszen az én falum! Szintén megmásztuk a strandnál lévő sárga (szerintem) tufasziklát.

Kora délután volt mire Otrantóba értünk. Éhesek voltunk, de minden zárva volt. Ezek a szieszta árnyoldalai. Így haladtunk tovább a célunk felé, éhesen. Hiába a magyar gyomornak szokatlan ez a szieszta idő!

Alig, hogy elhagytuk Otrantót, egy kicsit le kellett térnünk a földútra egy aprócska csodához. 1976-ban használaton kívüli helyeztek egy kőbányát és a kráterében felszabaduló bauxitmaradványok elszínezték a felgyülemlő vizet, ezzel a természet egy új csodáját hozta létre.

 A vörös kő és a zöldvizű tó látványa elbűvölő. A Cava di Bauxite most Salento eldugott kincse lett. Szezonban parkoló is üzemel és fizetni is kell érte.

Ahogy déli irányban haladunk, Ticase falu kikötőjében megláttunk egy nyitott tavernát. Bar Friggitoria porto veccio. Egy jó kis seafood (ami nem volt olcsó, de életmentő) után már indultunk is a félóra autóútra lévő Salentoi-félsziget csücskéig. Hatalmas tér templommal és egy 48 m magas világítótorony, ami a Minerva Istennő valaha épített templomának a helyén áll ma.

Leuca egyik leghíresebb látnivalója a monumentális, mesterséges vízesés, amelyet még Mussolini építetett annak a tiszteletére, hogy befejezték Európa leghosszabb vízvezetékét. Ottlétünkkor épp ki volt száradva, de esős időszakban és tavasszal folydogál benne a víz. A vízesés két oldalán egy lépcső vezet le a kikötőbe, csupán 300 lépcső. Fentről Pazar a kilátás Leuca kikötőjére.

Amikor még a szállásunkat keresgéltük, a páromnak volt egy gondolata, hogy foglaljunk itt szállást a legdélebbi ponton. (Végül elvetettük.) Pont jó időben, jó helyen kaptuk el a naplementét. Kiálltunk a Salentoi-félsziget legdélebbi pontjára, ahol a Jón- és az Adriai- tenger talalkozik, hogy megcsodáljuk. 

Majd végig mentünk a magas pálmafákkal szegélyezett Lungomare Lauca-n, búcsúzóul kerültünk egyet a Santa Maria di Leuca faluról elnevezett kis városkában.

Végül irány vissza Lecce autópályán, célirányosan.

Úgy gondolom, ezt a napot is emlékezetessé tette az a tény hogy „a föld végére merészkedtünk”

Nemzeti ünnepünk reggelén mi éppen a csizma sarkának a túloldalára készültünk. Vételeztünk egy kis üzemanyagot, aminek már éppen ideje volt. Nem esett jól a 2,269 € benzin ár. Megálltunk Galatinában, ami Otranto és Gallipoli között félúton található. Kedves kis város, templom-templom hátán.

Sőt mi több, Puglia egyik legszebb bazilikáját tudhatja magáénak. Betértünk hát a román stílusban épült Santa Caterina-bazilikába, hogy megcsodáljuk lenyűgöző freskóit. Általában minden freskó szépnek mondható valamilyen szinten, de ez, tényleg az!   Érdemes a bejáratban megállni és megcsodálni az ajtót körülölelő domborművet. Különösen megragadott bent egy festmény Szent Ágotáról. A templom mellett van egy kolostor szintén gyönyörű freskókkal a belső udvarán.

Olvastam a San Paolo-kápolnáról is, elterveztük, hogy megkeressük benne az ominózus kutat, amelynek a vize gyógyítja a tarantula pók csípését. Úgy gondolom, a kutat nem találtuk meg… vagy mégis?

 Már az autónkhoz sétáltunk, amikor eszembe jutott, vajon hol lehet az a bizonyos süteménybolt, amelyről a neten olvastam, amikor egy üzlethelység küszöbén lévő cégnév fogta meg a szemem. Bizony ám! Ez az a cukrászda! Bementünk, kértünk egy Pasticciottot (pudinggal töltött omlós tészta). Mellé még ajándék sütit is kaptunk. Ha hiszitek, ha nem, ez a sütemény itt született ebben a cukrászdában 1745-ben. És azóta is, ez a cuki itt Galatina központjában tevékenykedik és már a tizedik generáció süti benne a Salento és Lecce tartomány cukrászatának vitathatatlan királyát a  Pasticciottot. Ha arra jártok, feltétlenül kóstoljátok meg!

 Gallipoli felé megyünk tovább. A neve az jelenti: „Gyönyörű város”. Megálltunk a kikötőben. Egy fantasztikust kávéztunk egy parti bódénál, immár a Jón-tenger partján. A halászok a frissen fogott tengerisünök ikráját árulták, helyben fogyasztásra, úgy frissen, nyersen. Úgy tűnt, az itteni tengerparti népeknél ez ínyencfalat.

Gallipolihoz hosszú sárgahomokos tengerpart tartozik átlátszóan tiszta vízzel. Miután begyűrtünk egy óriási polpo paninot (polipos szendvicset) a parton lévő Paninománia büfé kocsiból, tovább állunk. (Ők nem sziesztáztak.)

Rábeszélem a párom Tarantóra, pedig ő inkább már Bariba ment volna Brindisi felé. Tarantóval kapcsolatban meglátni és megszeretni érzés volt bennem. A sok előítélet miatt, amit az olvasottak váltottak ki belőlem majdhogynem nagy ívben elkerültük.

Taranto Dél-Olaszország harmadik (Bari és Nápoly után) legnagyobb városa.  Araszoltunk a belvárosban, ami nagyon zsúfolt volt, mindenfelé többemeletes házak és úgy értsd, hogy a kicsi belvárosi részben csak ilyen házak vannak. Jelenleg a város lakossága 200 000 fő. Majd a Ponte Girevole forgóhídon átmegyünk az óvárosba, végülis, csak autóval megkerüljük. Borgo Antico vagyis az óváros-sziget délkeleti sarkában áll a szinte egyetlen látványossága Tarantónak a Castello Aragonese.  A Borgo Antico látványa megdöbbentett. Tényleg igazak az olvasottak. Meglátva az óvárost, szinte fájt. Bizonyára nem szenved a tömegturizmustól. A főterén a Piazza Fontanán egy régi szökőkút, aminek megmaradt töredékeit rozsdamentes acél elemekkel egészítették ki. A kifolyóból éppen csak csordogál a víz, a medencében némi szemét úszkál.

Végezetül a Ponte Punta Penna Pizzone –n keresztül, kilométereket haladva az acélgyár mellett, elhagyjuk a várost.

A Borgo Antico pusztulását az acélgyárnak köszönheti. „A város sorsát az acélszörnyeteg határozza meg. Így hívják a helyiek az Ilva gyárat, Európa legnagyobb acél előállító üzemét.

Nagyon különleges hogy Tarantónak két belső tengere is van, de csak az egyiknek van neve a másik végül is a Jón tenger öble. Olyan alakú, mint egy szemüveg. A várost az óváros régi szigetével 1887 óta a 73 méter hosszú Ponte Girevole híd köti össze.

 Már esteledett mire megérkeztünk Bariban az utolsó szálláshelyünkre. Az apartman a félszigeten, az óváros közepén volt. Alig hogy leparkolunk, már is a segítségünkre sietnek az olasz nénik, bácsik és kiabálnak Amáliának, hogy megjöttek a kuncsaftok. Amália B&B Sanfrancesco volt a neve az apartmannak. Ablak nem volt a külvilágra, mégis a kedvemre való volt a hely. Mindennel el volt látva, még kapszulás kávéfőző is volt. Valamint említésre sem méltó reggeli. Puritán régies berendezés. De a nénivel utána már többször nem találkoztunk. Miután a maradék borunkat elfogyasztottuk, bolyongtunk egyet az óvárosban. Kerestük a fülecske (Strada della Orecchiette) utcát és egy helyet ahol vacsorzhatunk.

Végül betessékeltek minket egy trattoriába, ahol már csak a teraszon volt hely. Hétköznapi, egyszerű műanyag asztalos (kockás terítő nélkül)hely volt. De a teraszt fűtötték. A pizza, a carbonara és a frutti di mare spagetti is szuper volt. Észrevétlenül beolvadtunk az emelkedett hangulatú helyiek (úgy vicces, hogy bariiak) közé. A tulajdonosa a hangulat tetőfokán, kiállt a vendégek közzé és hangosan énekelt. -Igazi olaszos életérzés volt. Ez a hely a Peroni Lapezzeria volt a Via Benedetto Petrone egyik sarki épülete.

Másnap reggel, miután felébredtem, szólóban egy sétára indultam Bari Vecchia-ban. Megfigyeltem, hogyan ébredeznek a helyiek a szűk sikátorok között.  Rátaláltam a Szent Miklós (San Nicola) bazilikára, ahol is a Mikulás alussza örök álmát. Különös érzés volt lemenni a sírkamrába. Ő még a reggeli órákban sincs egyedül. Rengeteg üzenet, halomnyi kérés papírlapokon, mind neki szól.

Később már a többiekkel ismét elsétáltunk a fülecske utcához, hogy vehessünk a helyi nagyiktól fülecsketésztát. Belátva a sok ajtón, ablakon már javában dolgoztak, pödörték apróra a tésztát. Trikolor színűt választottam, ilyenkor azt gondolom, ha hazamegyek és elkészítem, egy percre visszakapom az érzést, amit ott éreztem.

Mivel a repülőnk csak az esti órákban szállt fel, így elindultunk Baritól északi irányba.

Szétnéztünk Giovinazzoban, ahol az ódon épületek ablakai mind zöldek. A háromszög alkú II Vittorio Emanuelről elnevezett főtéren kávéztunk egy igen különleges helyen.

Továbbmentünk Molfettába, míg nem az egyik kis village lungo mareján :) egy hosszú kirakodó vásárba botlottunk.

Persze, hogy azt nekünk végig kellet járni. Erősen bele is éheztünk a nagy vásárba. Elhagyva Giovinazzot a part mentén Ill Pomodoro Beach Trattoriában 9 euroért olyan frutti di mare spagettit ettem, hogy csak na! Ez volt a búcsúebéd, mert innentől már araszoltunk a repülőtér felé. Ahogy távolodtunk a tengertől úgy sírt a szívem egyre jobban.

Ez volt hát Puglia sava-borsa, minden percét imádtam, mert nem is lehet mást tenni, függő vagyok!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés