Ismét Bukovinában jártam!

Sok kedves helyet újra láttam és sok új élménnyel gazdagodtam, amit most leírok és megosztok másokkal is. De ebből az útleírásból nem lehet kizárni a történelmi előzményeket sem, mert anélkül nem lenne teljes. És még egy ok, amiért fontos ez a visszatekintés: „A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. /Dr. Ábrám Zoltán/
A bukovinai székelyek egy magyar népcsoport, melyek egykor Bukovinában telepedtek le. A mádéfalvi veszedelem, ami a székelyek erőszakos besorozás elleni tiltakozásának volt az eredménye, melynek során nagyon sokan Moldvába menekültek. Később amikor a Habsburg birodalom megszerezte Bukovinát, Hadik András összeszedte ezeket a székelyeket majd hazahozta és Bukovina 5 falujában letelepítette. A II világháború után, a bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére.
Ennek eredményeként Bukovina 100 évvel ezelőtt egy színmagyar vidék volt.
50 évvel ezelőtt a moldovai románok magyar büszkesége volt.
Ma a magyarok néptelen emléke.
A székelyföld ma az 50 évvel ezelőtti bukovinai székely falukhoz hasonlít.
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza-haza látogattak szülőföldjükre, Bukovinába.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.

Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millennium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: „Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pământul natal.”

A Nyírábrányi határon átkelve érkeztünk Romániába, Szatmár megyében, Nagykárolyban útba ejtettük a Károlyi kastélyt, amelyben egy igazán tartalmas idegen vezetést kaptunk. A nagykárolyi Károlyi család első ismert rezidenciájáról a 15. századból vannak az első írásos források.

A nagykárolyi Károlyi grófok Magyarország legrégibb nemesi családjai közé tartoznak. A krónikák, melyek Kond vezérig vezetik vissza a származásunkat, egész a honfoglalástól nyomon kísérik a Károlyiak történetét. A mai kastély elődjét 1482-ben Károlyi Láncz László kezdte el építeni, amikor Mátyás királytól engedélyt kaptak egy kőház építésére.
Ma is él ennek a generációnak az egyik utolsó tagja a Nagykárolyi Károlyi László a fóti Károlyi-kastélyban lévő otthonában. Utoljára 1894-ben gróf Károlyi István újból átalakíttatta a kastélyt Ybl Miklós tervei alapján.
A 12 hektáros parkjában több növényritkaság található, de sajnos ezt idő hiányában nem néztük meg. A várban viszont működik egy csodálatos múzeum.
Említést kell tenni még Nagykároly kapcsán hogy
Petőfi Sándor és Szendrey Júlia megismerkedésének és házasságkötésének története is ide kötődik.
Különösen sok nagy magyar név fűződik ehhez a tájhoz. Többek között áthaladunk Érmindszent, Ady Endre szülőfaluján.
Kicsit később a Nagymajtényisík felett haladunk el, ahol történt a majtényi fegyverletétel, 1711. május 1-én ez volt a Rákóczi-szabadságharc befejezése.
Kölcsey Ferenc Sződemeteren született és itt találták meg a Szent jobbot is. Zelk Zoltán Érmihályfalván született, Kazinczy Ferenc Érsemjénben.
Hármas határtól 20 km-re vagyunk.
Utunk során csupa nagy magyar nevek kerültek megemlítésre. Arra viszont, hogy közelebb kerüljünk az emlékhelyekhez már nem volt időnk.

Gura Humorului szállásunkra 9 óra magasságában érünk. Ahol kaláccsal és Afinata-val már a bejáratnál vártak bennünket.

 Az est folyamán pedig a vacsora alatt egy néptánc csoport műsorában gyönyörködhettünk, sőt mi több, táncolhattunk.
Másnap reggel a Gura Homoruluban a belváros szívében lévő néprajzi múzeumban mentünk.

Minden turistának ajánlom, tegye meg ezt a virtuális utazást a 19. századba. Megismerkedhet az akkori székelyek életével és mindennapjaival. Kísérőnk kitért egy-két korabeli néphagyományra is és mesélt arról, hogy a bukovinaiak akkor egyáltalán nem volt ellenére a Monarchia által a területre hozott fejlődést. Sok jó dolgot vezettek be. 12 pontos erdőtörvényt hoztak, amelynek fő célja az erdők védelme volt.  Bukovina elnevezés is tőlük ered.

Majd a Cacikai bazilikához folytattuk utunkat, ami a moldvai magyarok kácsikai búcsújáró helye Nagyboldogasszony ünnepekor.

Megnéztük a templom mögött lévő grottát, amit építésekor a Lurdi Szűz Mária megjelenésének ajánlottak fel. A magyarnyelvű szentmisét mindig augusztus 15-én reggel 8 órakor tartják, a templom mögötti grottánál.

Bementünk a templomba. A szentély oldalán üveg mögött látható fém, talán ezüst fogadalmi tárgyak, az un. offerek emlékeztetnek a század első évtizedeiben még élő archaikus vallási gyakorlatra. Az offerek között jó néhánynak az alakja már önmagukban is utal arra a szükséghelyzetre, amelyben segítségért folyamodtak elsősorban a Szűzanyához. Ilyenek a különböző testrészek: fej, szív, páros szív, fül, szempár, emlő, láb. Látható volt férfi, női alak, valamint pólyásbaba forma is.

Majd lementünk a 35 m mély sóbányában, amely tárnái 11 km hosszúak persze nem járható az egész a látogatók számára.

A második esti szállásunk Solcán volt a Dorne Munte nevű panzióban.

Itt is zenés táncos műsoros vacsorával vártak bennünket.
Reggel Ciocanestibe iparkodtunk és nyitásra már a tojás múzeumban voltunk.

Ciocanesti egy község Suceava megyében, a falu bejáratánál húzódik az arany Beszterce folyó. A kis falu hűen őrzi a bukovinai népi szokásokat és hagyományokat.
Díszes házak, ősi mértanias mintázatú festett homlokzatok, amely más néprajzi csoportok mintával nem keverhetők össze.
Az út másik oldalán van az etnográfiai múzeum, ahol szép kis gyűjteményt láttunk a helyiek múltbeli foglalkozásairól.

Ebéd előtt még egy kis időt tölthettünk Vatra Dorneiben vásárlással és ki mivel akarta. Osztrák-Magyar Monarchia idején kiépült Vatra Dorneiben a házak többsége amúgy takaros és rendezett, nem ritka a zsindelyes fal vagy a faragott kapu látványa. Több helyen virágos, madaras vagy szarvasos motívumokkal díszítik a házak falait.
Az ebédünket a Hotel Carolban fogyasztottuk el, ahol előzőleg egy erdészeti vezető párszóban ismertette velünk az erdőgazdaság működését.
És beszélt arról is, hogy egykoron 27 kolostor működött Bukovinában és 500 szerzetes élt a kolostorokban. A tulajdonukban akkor 400 000 hektár erdőterület volt. Mária Terézia elvette a vagyon nagy részét az egyháztól, a kolostorok megszűntek, mindössze 75 szerzetes maradt. II József császár egy alapítványba helyezte az egyháztól elvett területeket és ebből fedezte az ortodox egyház költségeit. Később az alapítványt átvette a román állam és a bevételből osztozott az ortodox egyházzal.
Ebéd után a Kelemen Nemzeti Parkba vitt a buszunk és útközben sok érdekes dolgot mesélt egy helyi szakember. A Calimani Park területe 24 000 hektár és 4 megyét érint. 1600 m magasságig, a kénbányáig utaztunk. A kénbánya éppen a régi vulkán belsejében van. A körülöttünk lévő hegyek 2000 m magasak. Ma már a nemzeti parkban semmiféle kitermelés nem engedélyezett a falopásokat szigorúan büntetik.

A kénkitermelés által okozott tájsebek begyógyítására, kárrendezésre hatalmas állami pénzeket biztosítanak. A ként ma már Magyarországról importálják. 1976-ban kezdődött és 1996-ig tartott a kénkitermelés. Román Negoiul-nak hívták. Eleinte a bányákban majd a külszínen folyt a kitermelés. Ma a vulkanikus hegy belső metszete látszik. E terület a flórája nagy részét elvesztette pedig Európában egyedül álló ez a hely ahol 3 féle fenyő természetes módom együtt él. Nemrégiben nyitottak meg egy turista utat, amely érinti a Mária Terézia útvonalat is. Pihenés képen meglátogatjuk az 2013 épült turisztikai információs központot amelyben működik a Kelemen Nemzeti Park Igazgatósága is.

Útközben az erdő közepén két lengyel stoppos társult a csoportunkhoz. Kemény túrán voltak már túl és Vatra Dornei-ig jöttek velünk.
A szálláson ismét mennyei étkekkel és zenével, tánccal várták a társaságot. Búcsúesténk volt és igazán emlékezetessé varázsolták a vendéglátóink.
Hazafelé utunknak még egy nagyon fontos állomása volt Szamosújváron az Örmény-katolikus templom. Egy kedves ember kalauzolta hosszasan a csoportot az örmények múltjában. Az oldalkápolnában őrzik Rubens vagy a Rubens festészeti iskolához tartozó egykori tanítvány festményét (ez vitatott): Levétel a keresztről. Valamikor ezt a képet Rómának festette Rubens. Majd Napóleon elrabolta, de a hajóját megtámadták az osztrákok és így a festmény a bécsi udvarba került.

Amikor az örmények temploma elkészült a király 1800-1805 körül örmény küldöttség küldött Bécsbe Ferenc császárhoz, hogy egy oltárképet kérjen a templomba. A király választása erre a képre esett, de a császár nem akarta adni, mert hát… minek is nekik egy ekkora kép, válasszanak inkább kettő kisebbet. De nem tágítottak. Végül megkapták. Nemcsak az örményeket, hanem a magyar történészeket is izgatta ez a kérdés, de megoldást nem találtak.
A szamosújvári nagytemplomnak nagy büszkesége a fönséges Rubens-kép, melyet féltő gonddal őriznek.
Még egy ebéd Kolozsváron a Belveder hotelben és búcsút veszünk Romániától. Azért bízom benne, hogy csak egy időre és mielőbb visszatérek majd. Szeretem Romániát, mert annyi felfedezésre váró titka van.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés