ANDALÚZIA

Hazaérkezésünk óta, annyiszor neki fogtam már ennek a Dél-Spanyol utazásnak a leírásához, de valamiért számomra nehéz ezt az országot szavakba önteni.
Milyen is Andalúzia? Röviden azzal tudnám elmondani, hogy már az ottlétem első napján eldöntöttem, hogy vissza fogok menni. Időközben kiolvastam Peter Mayle,- Egy optimista Andalúziában - című könyvét és az is csak a hiányérzetet erősítette bennem mivel annyi mindent nem láttam.
Még röviden így jellemezném: JÓ VOLT!!!
Az indulásunk is már tartogatott felejthetetlen elemek pl. bombariadó a repülő téren. De végül, mire átmentünk a szokottnál is tüzetesebb átvizsgáláson - a talpamtól a fejem búbjáig-, végülis, késés nélkül szállt fel a gépünk. Majd 3 és fél óra elteltével landoltunk Malaga, Pablo Picassóról elnevezett repülőterén, délután 3 órakor. Az első taxival, amelyikbe belebotlottunk elvitettük magunkat Torremolinosig, konkrétan a szállásunk kapujáig 15 euróért.

Ahogy kiszálltunk a taxiból megcsapott a tenger illatával vegyes jázmin illat. 10.45-kor ott álltunk egy csodálatos trópusi kert előtt... igen, ez volt a Los Jazmines hotel bejárata. Már akkor éreztem, ez már rossz nem lehet. Nyíló frangipáni fák, érő banán és egyebek.
Onnantól, 7 napra átzuhantunk egy másik világba. Persze végig szemelőtt tartva, hogy mellékszereplők vagyunk egy nászúton.
Már odaérkezésünk napján be akartunk olvadni az andalúzok temperamentumos, vidám, pörgős világába.
Természetüket visszatükrözi az is, amikor a reggel párás fényében napfelkeltekor lenéztünk a partra, már tele volt az utca, futó, sportoló emberekkel. A zenéjük az öltözködésük mind a heves vérmérsékletről árulkodik. Szemben a mediterrán vidék kényelmes lakosaival. Egész más, mint amit mediterrán vidékeken járva tapasztal az ember. Emellett rend és tisztaság van minden felé. Elkápráztattak a parti sétány különleges növényei a frangipanifák, pálmák és sok különleges növény.

A szállásunk a Los Jazmines a lehető legjobb választás volt, persze a legfelső emeleten volt az apartmanunk, de az erkélyéről direktbe láttuk a tengert és ez nekünk fontos.
Az első, amit meg kellett szoknunk, hogy reggel fél nyolckor még sötét volt.

Hol is voltunk pontosan: A Costa del Sol régiónak egyik központjában Torremolinosban. 6 km hosszú tengerpartján 4 strandot találhatunk. A los Almos, a Playamar, a La Carihuela és a miénk az El Bajondillo 1000 m hosszan és 40 m szélesen a magas színvonalú szolgáltatással.

Az első napon azt sem tudtuk mibe is fogjunk jó lett volna heverészni a parton is, mert gyönyörű napsütés volt, de szerettük volna felderíteni a környéket is.
Végül a part mellett döntöttünk. A napágyakat elfogadható áron kínálták. Habár, az első nap a kinézett helyen délután 6 euróra lealkudtuk a két ágyat azt hittük jó üzletet csináltunk, de az utolsó napokban kiderült, hogy pár méterrel arrébb 4 euro egész napra.
A part szürke homokos és a víz sem túl tiszta, ráadásul szeptember végének köszönhetően hideg is volt, de ki nem hagytam volna. Az óceáni áramlatnak köszönhetően a víz egy meleg nyári napon sem melegszik fel 22 fok fölé.
Bőven lehet válogatni a part menti sétányon lévő kajázókból. Volt tapas minden mennyiségben. Úgy ítéltem meg, hogy a spanyol konyha nem túl változatos, minden hol ugyanazzal az összetétellel találkoztunk az étlapokon. De a lényeg, hogy mindig volt kedvemre való, mert tengeri ételekből nem volt hiány. Sőt, az egyik kajázó kirakatában az óriási rákok látványa egyszerűen, nem hagyott tovább menni. A tányéromban még soha nem találkoztam ekkora rákokkal.

Az éjszakai élet a városban szintén minden típusú igényt kielégít és ezt már az első éjszaka tapasztaltuk. Bajondillo strandtól lépcsősen emelkedő utcákon keresztül lehet feljutni a San Miguel főutcára ahol el-elvesztünk néhány éjszaka a kaszinó mélyében.

Sajnos már a harmadik napon elromlott az idő, ami ellenkezik az ottani normával. Így nyugodtabb szívvel béreltünk 3 napra autót.
Egy kis piros Seat Ibizára esett a választásunk a hozzánk legközelebbi kölcsönzőnél. 105 euróba fájt a 3 napi bérleti díj. Fizetésre csak dombor nyomott kártyát fogadnak el.
Miután a közeli boltban bevásároltunk, ami a tervezettől jóval hosszabbideig tartott, mert a 9 órai nyitás helyett 10 óra után sikerült kinyitni a boltot. Az eső még mindig esett, így a tervezett Gibraltár helyett, Marbellát céloztuk meg.
Az óvárosát vágytunk megnézni, de az újvárosrészben több időt töltöttünk, mert nagyon nehezen akadtunk az Óvárosra, a tábláknak köszönhetően. Ráadásul mintha nem is egyben lenne, hanem két különböző helyen.

Marbelát a Costa del Sol legexkluzívabb üdülőhelyének tartják.

Megálltunk a kikötőnél fényképeztünk párat.

Vonzó volt a lehetőség, hogy esetleg összefuthatok Antonio Banderas-al de nem, ehelyett eset az eső és körbe-körbe kocsikáztunk a városban az óvárost keresve. Közben találtunk még egy kikötőt, ez überelte az előzőt a rengeteg luxus jachtjával, amit persze nem bírtunk megközelíteni, mert le volt zárva a kikötőnek az a része.
De az, amit láttam az óvárosból az megfogott, időtlen időkig bírtam volna ott őgyelegni a szűk kacskaringós utcák és a mór házak között, a párommal szöges ellentétben. Rám valami speciális hatással vannak egyébként is az óvárosok, bárhol legyek is.

Mivel újból elkezdett esni az eső, így beültünk egy helyi tapas bárba és végigkóstoltunk egy jópár féle tapast, majd visszaindultunk, de nem álltunk meg Torremolinosban, hanem tettünk egy kirándulást Malagában is. A kikötőbe egy mélygarázsban hagytuk az autót és onnan besétáltunk a főutcára. Kicsit megálltunk gyönyörködni az óvárosban található, La Manquita katedrálisnál, amely a mai napig nem készült el. 1528-tól 1728-ig épült, hatalmas, és lenyűgöző szépségű, Európa harmadik legnagyobb temploma. 

Két tornyot terveztek hozzá, de csak egy készült el. Erre utal a neve is, mely spanyolul egykezű hölgyet jelent. Malaga történelmi központjában található híres sétálóutcán a Calle Larioson sétáltunk és addig koptattuk a flasztert, amíg teljesen besötétedett.

15 perc alatt Torremolinosban voltunk. A vacsoránkat a közeli éteremben fogyasztottuk el, amit ajándék itallal honoráltak a háziak. Az egyik üvegben sárga a másikban piros színű, likőrszerű ital volt. Azt mondták, ez a ház ajándéka és kedvünkre fogyaszthattunk belőle. Ezzel pontot téve a nap végére.
Torremolinos felett, a főút mellett található egy krokodil park, amit felvettünk a látnivalók listájára.

Hagyott is élményt bőven 15.5 eurós belépő mellett. Először is, életemben nem nyúltam még krokodilhoz, itt meg, csak úgy a kezembe nyomták. Több mint 200 krokodilt láthattunk a nekik szépen kialakított környezetben. Minden nap indul bemutató a park területén 11.30- 13.30- 15.30-kor.

A parkban tett túra során egy ottani vezető látványos és félelmetes ismertetőt tartott a 600 kg-os jószágokkal. Holott, nekem már az is sok volt, hogy csak úgy, simán bement közéjük a medencébe és egy bottal ingerelte őket. Mindemellett sokat megtudhattunk eme ronda hüllők életéről.

Teljesen véletlenül akadtunk egy szép építményre Benalmadena és Fuengirolla között, miközben a pillangóházat kerestük. A7 útról 217. kijáratnál (salida) kell kihajtani. Egyszer csak egy hatalmas buddhista templom lábánál találtuk magunkat. A 33 méteres magasságával a legnagyobb sztúpa Európában. Megdöbbentően szép látvány volt a maga környezetében. Gyönyörű kilátással a Costa del Sol –ra.

Ez a sztúpa szolgálja a Buddhák megvilágosodását. Belépés a 100 nm-es meditációs terembe ingyenes, bár adományt nagyon szívesen elfogadnak.

Egy kőhajításnyira van a sztúpától a pillangóház.

Nyitva tartása mindennap 10-19 óra között. A belépő 9 Euró. De a krokodilparkban felszedett reklám kártyákkal 4 Euró kedvezményt tudtunk érvényesíteni. Több mint 150 faj a világ minden tájáról, ami több min 1500 pillangót jelent, köztük olyan pillangó melynek az élete mindössze 2-3 hét.

24-29 Celsius fokon a 80%.-os páratartalomban észrevétlenül eltöltöttünk pár óra hosszat. Figyelemmel tudtuk kísérni a fejlődési ciklusaikat a sokféle trópusi növény között.
A következő reggelen megint esőre ébredtünk a sötét felhők horizontja összeolvadt a tenger színével. Az éjszaka vihar lehetett e tengeren, mert rengeteg kacatot sodort a partra a víz. Valószínű egy hajó rakománya volt, ládák zöldségek gyümölcsök nagy haltetemek. Korán reggel volt még, de a takarító brigád már dolgozott a nyomok eltüntetésén. Azon a reggelen találtam a legnagyobb kagylókat a parton.

Az otthoni hírekben hatalmas, emberáldozatot is követelő tornádóról számoltak be Andalúziában. Ebből mi nem sok mindent vettünk észre. Talán annyit, hogy másnap, mikor arra adtuk a fejünket, hogy meg keressük a flamingók élőhelyét, járhatatlan volt az út és látszott, hogy hatalmas eső volt arra. Nem is tudtunk tovább menni, így visszafordultunk.
Az egyik útikönyvben olvastuk, hogy Malagától É-Ny-ra Fuente de Piedra környéken található, sósvizű mocsarakban élnek a rózsaszín flamingók. Sajnos nem találkozhattunk velük, de az is lehet, és ez már itthon jutott szembe, hogy mivel szeptember legvége volt már rég úton voltak Afrikába.
Mivel a következő nap volt az utolsó autós napunk így nem várhattunk tovább a jó időre, elindultunk az Ibériai-félsziget legdélebbi pontja felé, Gibraltárra. Útközben szomorú látványt nyújtott a nyári erdőtűz nyoma. A dombokról egészen a nyaralókig leégett minden.
Nemsokára Nagy-Britannia felségterületére érkezünk, azaz Gibraltárra, ahová csak személyigazolvánnyal léphetünk be. Ésszerűbbnek láttuk a kocsit a határ spanyol oldalán letenni La Líneaban, és gyalog átmenni, mert autóval sokat kell várni a bejutásra. Megvettük az 1 Euró/óra parkoló jegyet és belépünk Angliába.

A határátkelő után mindjárt lekapcsolt minket egy önkéntes guide és beszél, beszél, beszél … végül megegyezünk.  Épp egy repülő landolása miatt lecsukták a sorompót, de az előttünk álló kamion eltakarta ezt a különleges látványt.

Idegenvezető sofőrünknek sikerül még beagitálni egy családot két kisgyerekkel a buszunkba. Kezdődhet a majom parádé, mikrobusszal kapaszkodunk fel a híres Sziklára, mely uralja a Gibraltári-szoros látképét, fejenként 33 Euróért. Járatlanságunk miatt döntöttünk így, úgy gondoltuk talán így nem maradunk le semmiről. És ez így is volt. Továbbhaladva a Rock, egy 426 méteres szirt magasodott elénk, aminek a tetején laknak a berber makákók.

Sofőrünk vérbeli gibraltári lévén derekasan magyaráz angolul ezt-azt a félszigetről.
Először megálltunk egy kilátónál, ahol egy zsúfolt, régi zsidótemető található, mellette pedig egy, a Herkules oszlopait szimbolizáló emlékmű.

„Az ókori történetírók szerint, ez volt az egyik a Herkules két oszlopa közül, amelyekkel a görög hős megjelölte az ismert világ határát (a másik oszlop a 25 km-rel délebbre, Marokkó tengerpartján magasodó Músza hegy volt).” – írja a könyv.
Egyesek szerint a két hegyet a tenger alatt egy titkos alagút köti össze, s a Gibraltáron élő majmok ezen keresztül jutottak Afrikából Európába.

Újabb kilátónál álltunk meg, ahol a majmok egy újabb csoportja fogadott, most a szikla másik oldalán. Ellátunk egészen az arab partokig.  Továbbhaladtunk és bementünk a 80 km hosszú ostromalagútba, melynek kiállításként üzemel egy része. A St. Michael-cseppkőbarlangot sajnos kihagytuk, mert annyira lefoglaltak a majmok, hogy nem maradt időnk bemenni. Európában egyedül a Gibraltári-sziklán élnek szabadon majmok, amikkel „testközelből“ találkozhattunk.

A gibraltári makákók története is igen viszontagságos volt, már többször fenyegette őket a kipusztulás veszélye. A kolónia kihalását csak ismételt betelepítésekkel sikerült megakadályozni. A gibraltári majmok ugyanis a Brit Honvédelmi Minisztérium védelme alatt állnak, mivel elterjedt az a nézet, hogy ha ezek a majmok eltűnnek onnan, akkor az Egyesült Királyságnak fel kell adnia ezt a fontos támaszpontját. A majmok túlszaporodására is volt példa és ekkor ellepték a várost. Kerteket tettek tönkre, embereket támadtak meg, és sok egyéb kárt is okoztak. Végül az egyik majom elcsente a kormányzó tollal díszített sisakját és ezzel egy ünnepség során mindenki előtt nevetségessé tette. Ez volt az utolsó csepp a pohárban és a berber makákókat végleg „száműzték” a városból a szirtekre.
A sofőrünk a túra végén a Main Streeten kirakott bennünket, innen már csak 15 perc volt a határ.

Sikerült kifognunk egy hirtelen jött záport, ami rendesen eláztatott bennünket.
Az angolok iparkodnak anyaországi körülményeket teremteni Gibraltáron. Az utcák, az épületek, a feliratok mind kiköpött olyanok, mintha Angliában lennénk. A fizető eszközük a gibraltári font, a nyelvük az angol, a 30 000 lakosság összetétele viszont nagyon vegyes. Feladtunk egy képeslapot és távoztunk a szigetről.
Visszatérve Spanyol földre, Ronda felé vesszük az irányt.
Útközben, távolból láttuk fehér Andalúziát, vagyis egyik fehér falut láttuk a másik után.

A Sierra Bermeja hegyein átkelve értük el Ronda városát.
Nincs Spanyolországnak még egy ilyen romantikus városa, mint a 165 m magas szikla hasadék által kettészelt Ronda.

A régi és az új Rondát a Puente Nuevo, ez 18. században épült csodálatos híd köti össze az El Tajo szakadék felett.
Megnéztük Spanyolország 1785-ben épült, legrégebbi arénáját és a hozzá tartozó múzeumot a Museo Taurino-t.

Itt van ez az úgynevezett „bikakultusz” a spanyoloknál. Érdemes egy kicsit elmélyedni a témában. Spanyolul a viadalt corrida-nak hívják, mialatt egy erre a célra kitenyésztett bikát a küzdelem során a matador kifáraszt, és a végén megöl. Ennek a vad bika fajnak a fenn maradását eddig a bikaviadalok biztosították.

Pedro Romero itt újította meg a bikaviadal művészetét, és a leghíresebb torreádor-dinasztiák, így az Ordóñez-ek innen indultak meghódítani a műfaj rajongóit világszerte. A tökéletes kör alakú arénát kétszintes nézőtér fogja körbe, amelyet 136 toszkán oszlop tart, és ahol 5000 nézőnek jut hely.  Ennek az arénának még az eredeti kőtribünje van meg.
Pedro Romero (1754 - 1839) volt a maga korában a leghíresebb matador. 5600 megölt bikával büszkélkedhetett, anélkül hogy pályafutása során egyetlen karcolás is érte volna.
Spanyolországban nincs torreádor. Ez egy régi használatú szó azon nemesekre, akik lóhátról, sportból öltek bikát. Bárki, aki pénzért vív bikával, legyen az matador, banderillo vagy picador, az torero.
2010. augusztus 11 –én szerda délben a fél világ a szó szoros értelmében a katalán autonóm parlamentre figyelt, mert arról szavazott, hogy betiltják-e a bikaviadalokat az országrészben. Ott is megtörtént az addig elképzelhetetlen: 2012-től már nem tarthatnak olyan rendezvényeket a spanyolországi tartomány területén, amelyen állatokat kínoznak vagy ölnek meg. A Kanári-szigeteken már 1991. óta nem rendeznek bikaviadalokat. Vannak ellene és mellette érvelők, de úgy tűnik a többi területen, a bikaviadal egyelőre ellenáll a korszellemnek.

Szombaton felkeltünk és még mindig esett az eső. Ahhoz képest, hogy Andalúziában évente 300 napot süt a nap, mi ezt jól kifogtuk, mert akkor már 4. napja esett és nagyon idegesítő volt. A kocsit délben le kellett adni, ezért még egy félnapos kirándulást beiktattunk Malagába.
Mivel úgy éreztük, hogy malagai látogatásunk nem teljes a Picasso múzeum meglátogatása nélkül, ezért a Plaza de la Merced téren lévő múzeumot szerettük volna kocsival megközelíteni, de a forgalmi rend ezt nehezen tette lehetővé. Kör kört követett és végül, sikerült pár utcával errébb egy mélygarázsban parkolót találni.
Pablo Picasso, akarod tudni a teljes nevét? Tessék: Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso, 10 éves koráig élt csak Malagában. Sajnálatos módon semmi féle hatással nincs rám a művészete.
A festészet fenegyerekének tartják, s mindenki, aki a képzőművészet berkeiben a lázadás útjára lép, őt veszi alapul.  A gyűjtemény nagyon kicsi, 2-3 teremben néhány vázlatrajz és pár személyes holmi. Mindezek nem tartalmaztak semmit a leghíresebb darabjaiból. De aki szereti Picassot az élvezni fogja a kiállítást is. A belépő 3 Euró.
Egy közeli kiskocsmában igazi andalúz hangulatban reggeliztünk frissen facsart narancslevet és igazi serano sonkás szendvicset.
Visszatérve a hotelhoz, leadtuk az autó kulcsát a portán és ezzel el is volt minden rendezve.
Délután a városban császkáltunk és pont a város ünnepének kellős közepébe csöppentünk bele. Spanyolországban minden város és falu saját védőszenttel bír. Ott jártunk idejére esett San Miguel, Torremolinos védőszentjének az ünnepe és őt ünnepelte a város apraja nagyja. Le-föl hordozták a szobrát a városban.

A városi elöljáróságok, katonák, zenekar és flamenko ruhába öltözött lányok és matrónák kíséretében. Azzal hogy részesei lehettünk ennek a különleges ünnepnek, sikerült valamit megízlelni a hamisíthatatlan spanyol életstílusból.
Sokaknak a flamenco csupán a spanyol néptánc, pedig ez, ettől sokkal több. Szervesen hozzátartozik az ott élő emberek vallásaihoz, mindennapi életéhez.

A tánc, a zene és a dal nyelvén megnyilvánuló érzések szélsőséges skáláját vonultatja fel. A flamenco cigány - andalúz ihletésű népi műfaj melynek őshazája Andalúzia.
Az utolsó este taxival kivitettük magunkat a Torremolinosi arénához, ahol hatalmas ünnepséget rendeztek, egy óriási vidámparkhoz tudnám hasonlítani, de ötször nagyobb és különlegesebb.

Ennyi volna a nászút a barátokkal hét napba sűrítve.
Ha egyszer sikerül visszajutnom ide, az nem a tenger iránti rajongásom miatt lesz, hanem a csodálatos Andalúzia miatt.

Mindenkinek azt kívánjuk, hogy legalább egyszer jusson el ide!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés