“A temető kapuja szélesre van tárva,
Útjait naponta sok-sok ember járja.
Van aki virágot, mécsest visz kezében,
olyan is ki bánatot visz szomorú szívében.
Sok éve már, hogy ezt az utat járjuk,
Megnyugvást lelkünkben még most sem találtunk.
Sírod előtt állunk, talán Te is látod,
Körülötted van ma is szerető családod.
Eljöttünk újra tisztelni Téged,
Szívünkben hordjuk örök emléked.
Te voltál nekünk a biztató remény,
Nehéz napjainkba is az utat mutató fény.
Múlik az idő, de a fájdalom nem csitul,
Szemünkből a könny naponta kicsordul.
Tudjuk, hogy csodára hiába várunk,
Nyugodjál békében, szívünkből kívánjuk.”

Akkor, azon a napon 2009. szeptember 28-án a búcsúnk örökre szólt, de én még sem felejtek, és nem tudom, mi fáj jobban, az, ami örökre elveszett, vagy ami szívünkben él, de onnan kivenni többé nem lehet?
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés