Egy hónap elteltével újabb trauma, elballagott a másik gyermekem is. A nagy örömben csak az idő múlása, ami fáj. Azt mondják, ez az élet rendje de az ember mégis azt érzi, hamarosan elveszíti, mert elmegy máshova, vidékre, iskolába, majd később megnősül, nemsokára lesz egy saját családja. És ekkor már nem én leszek a fontos.

Életútján ez az első mérföldkő, amely meghatározza további sorsát. Az elmúlt hónapokban döntenie kellett afelől, hogyan tovább. Nagyon remélem hogy jól döntött.

A ballagására tekintettel új öltönyt kapott, és amikor megláttam benne, összeomlottam, mert belém hasított a tudat, hogy Ő már nem az a kisgyerek, akinek én kellek, hogy megoldjam a problémáit. Céljait, vágyait most már magának kell elérnie. Szinte, mintha most lett volna, amikor 8 évvel ezelőtt a kezemet fogva belépett az iskola épületébe. Ma már nem foghatom a kezét, de szeretetem, türelmem, aggódásom mindig el fogja kísérni.

Mark Twain idézetét, küldöm üzenetül számára:

„Tartsd magad távol azoktól, akik le akarják törni ambícióidat! A kisemberek mindig ezt teszik, de a nagyok éreztetik veled, hogy te is naggyá válhatsz.”

és ezt a receptet az életéhez:

Megcélozni a legszebb álmot, komolyan venni a világot, gyűjteni a barátságot, mindig szeretni és remélni, így érdemes a Földön élni! S mindehhez?? Emberi törvény kibírni mindent, és menni mindig tovább, még akkor is, ha már nincsenek benned remények és csodák....