Most hogy végzős diák lett a gyermekemből egy pillanatra elgondolkodtam és felelevenítettem azokat a régi emlékeket, amikor először mondta ki, a szót hogy: „anya”, először hagytam ott az óvodában és utána sírva mentem haza, vagy amikor először ültettem be az iskolapadba. És most tessék, elhagyni készül kis családi közösségünket, kilép a nagybetűs  ÉLET-be, kinyílik számára a világ. Innentől már nem nevelni csak terelgetni kell, hogy egyenesen menjen mind emberileg, mind fizikailag és erkölcsileg. A sors dönti el, hogy merre viszi az út, de azon méltón menjen végig.

Olyan érzés ez, mintha vele együtt ballagtam volna el én is, mert úgy érzem kicsit részese voltam diák éveinek nem csak mint anya, de mint barát is. Izgultam a dolgozatírások alatt, éberen vártam haza a hajnalig tartó bulikból, készültem a kirándulásokra, bőgtem az osztályfőnöke megható szavain.

Ebben a rohanó világban vigasz számomra, hogy az életben minden dolog mulandó, kivéve a gyermekeimet.

"Te vagy az, aki nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Te vagy az, aki észreveszi az élet apró szépségeit, te segítesz jó szívvel, ahol éppen kell, általad lesz ez a világ még szebb és jobb. Mi legfeljebb segítünk neked."

/Kálnay Adél/