DÉLVIDÉKI KÖRÜT 2010. augusztus
Vállalatunknál már-már hagyomány az évente megszervezett tanulmányút a női dolgozók részére.
Ez évi kirándulásunk során, bejárjuk a mai Vajdaságként ismert terület három részét, Bánátot, Bácskát és Szerémséget, ami egykor a történelmi Magyarország déli részét alkotta.
Ezúttal az útvonal Horvátországból egészen a Vaskapuig, teletűzdelve a magyar történelmi állomásokkal.
2010. augusztus 24-én 9 óra körül az udvari határátkelőnél hagytuk el az országot. Idegenvezetőnknek az indulásunk pillanatától, egészen a hazaérkezésünkig volt rengeteg, hasznos mondanivalója. A Dráva és a Száva között elterülő Szlavóniában folyattuk utunkat, majd az első megállónk Batina, a magyar nevén Kiskőszeg, ahol megnéztünk egy II. világháborús, gigantikus méretű emlékművet, amelyet a batinai csata emlékére készített Antun Augustinčić. A II. világháborúban a térségben építették ki védelmi állásaikat a német-magyar erők, céljuk az volt, hogy mindenáron meg akadályozzák a Vörös Hadsereg áttörését. A 27 méter magas alkotást 1947-ben állították fel. Az emlékműtől páratlan kilátás nyílik a Dunára és a 638 m hosszú hídra, amely Batinát a szerbiai Bezdánnal köti össze.
Rövid pihenő után tovább haladtunk.
Ezen a vidéken, hosszú kilométereken keresztül magyarul is ki vannak írva a falvak nevei, és nevükhöz hűen beszélik is a Magyar nyelvet. Ezt az országrészt még a Horvátok is Baranyának hívják, ami tisztán jelzi valamikori hovatartozását.
Batinától mindössze 25 km Eszék.
Eszék a Dráva jobb partján fekszik. A 114.000 lakosú városnak mindössze 1%-a magyar annak ellenére, hogy a magyarság 90% Szlavóniában található. Tettünk egy sétát a várnegyedben, ahonnan annak idején Savolyai kiűzte II. Szulejmán csapatait. A mocsarakba vesző Dráván az eszéki várhoz nyolc kilométer hosszú fahidat építettek, ami akkor építészeti csodának számított. Zrínyi Miklós 1664. február 2.-án felégette, hogy megnehezítse a törökök átkelését a Dráván.
A barokk stílusban épült várat műemlékké nyilvánították. A várnegyed közepén, a kis téren pestisjárvány áldozatainak emelt Szentháromság szobor áll. A délszláv konfliktus nyomai még mindig felelhetőek a város épületein. A kéttornyú Szent Mihály templomot jezsuita szerzetesek kezdték építeni 1725-ben, a sárgára meszelt templom jól illeszkedik a barokk stílusú vár szerkezetéhez. Zárva volt, így bemenni sajnos nem tudtunk.
Eszék városa 1991 és 1993 között több szerb ostromot állt ki, amelyekben közel ezer ember vesztette életét, a terület fele pedig kikerült a horvát ellenőrzés alól. Csak 1998. január 15-én csatolták vissza a Horvát Köztársasághoz.
Bementünk az 1894-1900 között épült Szent Péter és Pál templomba. Az épület neogót stílusban épült, de azért találhatók benne szecessziós elemek is, a vörös téglaépület 90 méter magas harangtornya a város minden pontjáról látható. Belül hatalmas 5000 fő befogadására alkalmas templomot láttunk. Még található a háború alatt kilőtt vitrázsüveg a templom ablakain, amit folyamatosan állítanak helyre. Majd háromnegyedóra szabad program következett, mialatt megittunk egy kávét a főtéren. Megcsodáltuk a régi villamosokat, amelyek nagyon hangulatossá teszik a belvárost.
A téli kikötő mellett visszasétáltunk az Eszék Hotelhez, ahol ismét buszra szálltunk.
A következő állomásunk Vukovár, Eszéktől 36 km-re délre, immár Szerém megyében. Úgy érzem, erről a helyről kicsit bővebben kell írni megemlékezés gyanánt, mivel a magyar emberek számára ez volt a pokol maga, ebben a háborúban magyarokat öltek, az erre kényszeríttet magyarok. Az esemény különös tragikumát az adja, hogy a Jugoszláv Néphadseregbe besorozott magyarok is kénytelenek voltak lőni a zömében magyar lakta településeket, ahogy a horvát véderő soraiban is harcoltak magyar nemzetiségűek.
A harcokban a 45 000 lakosú városban csaknem minden elpusztult. Tizenkilenc évvel ezelőtt több ezer horvát, szerb és magyar vére folyt el a szerémségi város ostrománál. A három hónapos ostrom végén a szerb szabadcsapatok civileket és sebesülteket is, hosszas kínzások után legyilkoltak majd közös tömegsírba dobták. Ennek emlékeit, Vukovár határában lévő emlékhely őrzi. Vukovári látogatásunk célja a népirtás áldozatainak temetője, ami egyben Európa legnagyobb tömegsírja a II. világháború óta. Ez a hely a szétlőtt város mementója. Nagyon megrázó látvány a 938 darab egyforma fehér, névtelen fejfa a civil áldozatok tömegsír helyén.
Úgy tűnik, mintha a Horvát vezetés időt szeretett volna nyerni 1991-ben Vukovár feláldozásával. Vukovár nemcsak magát védte meg, hanem Horvátországot is. Az ostrom alatt 1642 ember halt meg, 2557 sebesült meg, valamint körülbelül 22000-en kényszerültek elmenekülni a településről.
Vukovár ma a horvát függetlenség egyik szimbóluma.
Megjegyzés:- Hazaérkezésünk után mintegy két hónappal, Borisz Tadics szerb elnök fejet hajtott az áldozatok előtt, és bocsánatot is kért az országa nevében. Ez volt az első eset, hogy hivatalban lévő szerb elnök ellátogatott a szerémségi városba.-
Buszra szálltunk és Újlaknál elhagytuk Horvátországot. Ahogy haladtunk, érezhető volt az életszínvonalbeli különbség a két ország között. Átkeltünk azon a hídon, amelyen a 90-es években átkeltek a szerbek, amikor támadták Ilokot. Távolban láttuk az iloki templomot, amelyet szintén alá akartak aknázni, amikor a szerbeknek menekülniük kellett.
Ezekről a borzalmas eseményekről Eduardo Rózsa-Flores spanyol-magyar újságíró írta le élményeit "Mocskos háború" című könyvében, aki, mint az Első Nemzetközi Egység parancsnoka, részt vett a Vukovár alatt 40 km-re lévő Szentlászló védelmében.
A Dunával párhuzamosan haladunk újvidék felé. A buszról csak egy pillantást vetettünk a Hadik kastélyra, amelyben néhány napot eltöltött Ferenc Ferdinánd a sarajevói merénylet előtt. Fél hatkor megérkeztünk Novi Sadon lévő szálláshelyünkre a Stari Krovovi hotelbe. A Hotel meglehetősen a város szélén van, így csak egy rövid sétára volt lehetőségünk az este folyamán.
Másnap Szabadkára utaztunk. Szabadka a 100.000 fős lakosságával, Vajdaság második legnépesebb városa Újvidék után. Ebből 40.000 fő magyar származású. A Vajdaság össz. magyarsága 300.000 főre tehető. A Tisza túloldalán, a bánáti oldalon már nagyon kevés magyar ajkú ember él. A szabadkaiak túlnyomó többsége, mintegy 70% római katolikus.
Leszálltunk a buszról és hamarosan ott álltunk a városháza 76 méter magas épület előtt.
A városháza legszebb helyisége a díszterem, a lenyűgöző belső térrel, tulipános-motívumokkal és a magyar királyokat ábrázoló gyönyörű vitrázsokkal, amelyek Róth Miksa híres műhelyében készültek. Ő maga rajzolta meg a magyar történelem nagyjait ábrázoló hat oldalsó vitrázst, illetve a központi, nagy képet Mária Terézia királynővel és Ferenc József császárral.
A "magyar üvegkirályok" sorsa rendkívül viharos volt. Az I. világháború után megváltoztak a határok, Szabadka már egy új országhoz, a Jugoszláv Királysághoz tartozott. Mivel a vitrázsokon ábrázolt alakok egy másik ország történelmének részei voltak, az új hatalom leszedette őket és a Városháza pincéjébe rakatta, majd a II. világháború ideje alatt tették a helyükre, de a "felszabadulást" követően ismét a pincébe jutnak. Végül a vitrázsokat hosszas és fárasztó munka után sikerült restaurálni, és eredeti helyükre visszatenni, noha a tekintetek elől függönyök takarták el őket.
"1977. június 22-én egy magas rangú ember érkezett Szabadkára, aki igen liberális lehetett, mert a városházát megtekintve megkérdezte: Miért takarják függönyök az ablakokat? Amikor meghallotta, hogy ennek oka a magyar királyokat és császárokat ábrázoló vitrázsokban van, a következőket mondta: Jaj annak a pártnak, amely üvegkirályoktól retteg. Ezután, 1977. június 26.-án a függönyöket eltávolították, és a vitrázsok újra teljes fényükben pompáztak a díszteremben."
A szem nem tud betelni vele annyi a dísz, motívum, hajlat és szeglet, vitrázs, dombormű és csupa szín mindenütt.
Felmentünk a városháza tornyába és gyönyörködtünk a kilátásban, sajnos a Sz. Teréz templomot idő szűke miatt csak a toronyból láthattuk.
Majd a közelben lévő zsidó zsinagógához sétáltunk és egy idegenvezető kíséretével bementünk a belül csupa rom épületbe. II. világháborút megelőzően mintegy 6.000 zsidó élt a városban ma már csak alig 300. A Zsinagóga a magyar szecesszió jegyeiben épült. A magasan kiemelt kupola a zsidó egyetemesség szimbóluma, amely a 1970-ben elfordult és oldalra billent.
A szabadkai zsinagóga, ma a világ tíz legveszélyeztetettebb zsinagógái közé tartozik. Legutóbb a 2000-es évek elején tartottak benne szertartást. A 80-as évek második felében egy avantgárd színház költözött be az épületbe, amely megszentségtelenítette a zsinagógát.
A Petőfi Sándor utcán lévő magyar nyelvű gimnázium elé sétáltunk, amelyben annak idején Kosztolányi Dezső édesapja tanított.
Egy óra szabadprogram a belvárosban, amelybe belefért egy, az utcán vásárolt hamisítatlan szerb plejskavica is.
Elhagyva Szabadkát, egy hihetetlen rossz minőségű úton haladunk Zentára, a Tisza jobb partján fekvő, a Vajdaság legrégebbi településére. A 25.000 lakosának a 80%-a magyar. Zentával kapcsolatban meg kell említeni az 1697 szeptemberében a város határában zajlott zentai csatát, melyben savolyai Jenő herceg tönkreverte II. Musztafa szultán a Tiszán átkelő török seregét. Zentán még ma is elkülönül a szerb és a magyar városrész, külön temetővel.
A Zentai Városi Múzeumba teszünk látogatást, ahol egyben helyet kaptak Drozsnyik István kortárs művész alkotásai is, ami engem nem fogott meg túlságosan. A földszinten őslénytani, régészeti és helytörténeti (zentai csata) anyag, az emeleten pedig néprajzi gyűjtemény kapott helyet. Átkelve a Tiszán, Bánátba jutunk és Kikindára folyattuk utunkat. Kikinda népessége 40.000 fő, amelyből kb. 5.000 magyar. A városba érve megnézzük a Római katolikus templomot, melynek építését 1808-ban kezdték, és 1811-re fejezték be. Meghallgatunk egy hosszabb tájékoztatót az itt élő emberekről. Ezután megnézzük a mamut csontvázat, melynek az utánzata a múzeum udvarában van felállítva, eredeti méretben.
1996 szeptemberében a téglagyár közeli agyagban, mindössze egy méter mélységben találtak a mamut maradványaira. Hossza elérte a 6,5 métert, marmagassága 4 méter körüli lehetett, testsúlyát 10 tonnára becsülik a szakemberek. A déli mamutokhoz tartozott, vagyis szibériai társaitól eltérően teste csupasz volt. Vika halálát óvatlansága okozta, elszakadt társaitól, ingoványos területre téved, és elnyelte a mocsár. A nőstény nem küzdött az életéért, hanem megadta magát a sorsnak. Hatvanéves kora körül múlt ki. Csontritkulásban szenvedett, különösen súlyosak voltak az elváltozások a nyaki gerincen. A mamut csontváza túl törékeny, hogy elszállítsák Belgrádba, így a helyszínen, Kostolacnál építenek bemutatótermet számára. Ezt követően vetítettek nekünk egy rövid 3D-s kisfilmet a mamutok életéről.
Majd körbe sétáltunk a Néprajzi Múzeumban is. A városból kifele megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyünk egy mai is működőképes száraz malmot. Kikindán található Európa két működőképes szárazmalma közül az egyik. Érdekesség, hogy 1847-ben, a városban 51 ilyen malom is működött.
Este visszatértünk az előző szálláshelyünkre Novi Sadra.
Másnap reggel a péterváradi erődítmény megtekintésével kezdtük a napot. Ma Pétervárad, közigazgatásilag Újvidékhez tartozik és Újvidékkel szemben a Duna szerémségi oldalán fekszik. A vár a hódoltság után 1690-ben épült és 16 km földalatti alagút rendszer van alatta. Igazi katonai szerepe sosem volt. Tartozik hozzá egy kis templom és egy óratorony, ahol az órán fordítva vannak a mutatók.
A várból jól látható a NATO által 1999-ben lebombázott vasúti híd. Az idegenvezetőnk elmondása szerint 21 bombát szedtek ki a Duna ezen szakaszából a háború után. A következő állomásunk Debeljacsa, azaz Torontálvásárhely. Itt fele-fele arányban élnek magyarok és szerbek. Bementünk a református templomban, ami a környék legnagyobb temploma. Meghallgattunk egy tájékoztatót az ottani magyarság sorsáról. Majd átmentünk egy magánkézben lévő Helytörténeti Múzeumba.
Egy nagyon kedves és beszédes néni, Jolán néni üzemelteti és saját kezűleg gyűjtötte a benne lévő tárgyakat. Rengeteg mondanivalója lett volna még az ott élő honfitársainkról, de sajnos idő hiányában nem tudtuk őt tovább hallgatni. Viszont egy mondatát, amivel leírja Debeljacsát, nagyon megjegyeztem. ”Torontálvásárhely egy szárazföldi magyarlakta sziget.”
13 óra, irány Belgrád, ami kb. 50 km. Útközben sok régi téglaégető kéményt láttunk. A fővárosba érve, átvergődtük magunkat a forgalmon és eljutottunk a várhoz, ami a Duna és a Száva találkozásánál a Kalemegdán hegyfokra épült. Ingyen látogatható.
Ezt a várat súlyos emlékek kötik a magyar nemzethez. Magyar vonatkozású a legnagyobb győzelem, ami Hunyadi János és Kapisztrán János 1456 nevéhez fűződik. Persze én mint magyar utazó, kerestem is a híres 1456-os diadalra utaló nyomokat, végül is, ezt egy fűbe ásott fehér kövön találtam meg, ahol szerb és magyar felirat hirdeti, hogy ezen a helyen aratott győzelmet Hunyadi János a török felett, Belgrád falainál.
Találunk a várban török kori sírépítményt is, Damad Ali pasa türbéjét. A vár területe parkosított. A várban nem lehetett idegen vezetni, így nyomtatott tájékoztatót kaptunk a mi idegenvezetőnktől. A várpark, a tér és a zegzugos utcák a nap minden szakában kócos alternatív művészlelkektől hemzsegnek. Sajnos csak 3 órát tölthettünk ebben a szívemhez túl közel álló városban.
A maradék időben pár emberrel elindultunk egy sétára végig Knez Mihajlován, hogy megnézzük a szent Száva templomot, de sajnos idő hiányában csak a szent Márk templomig jutottunk. Ennek a szép templomnak a homlokzatán ugyanúgy megfigyelhető Sz. Márk szimbóluma az oroszlán, mint a Velencei Bazilikán.
A széles bevásárló utcán, jól megférnek együtt a régi és a modern épületek. A Belgrádból kivezető úton látszólag eltévedtünk, amit én nagyon nem bántam, mert így több időt tölthettem el ott. Miután elhagytuk a Bánátot, Szendrőn haladtunk át, itt választotta szét a Duna az osztrák-magyar monarchiát és Szerbiát.
Mire a szálásunkra, Smederovoba értünk már kezdett sötétedni. A Car nevű hotelben aludtunk, ami nagyon tiszta és rendezett volt és itt kaptunk a vacsorához levest is, ami már nagyon hiányzott. Csak tanulságként írom le a következőt: Miután reggel már felszálltunk a buszra, a csoport egy szobában lévő két tagját visszahívták a szállodába és kifizetették velük az eltörve talált zuhanyrózsát, ami természetesen már érkezéskor is úgy állt csak ők ezt nem jelezték a személyzetnek.
Másnap Szendrővel (Smederovo) ismerkedünk, bementünk a szendrői várba.
A külső és a belső várnak összesen 25 bástyája van. Mindössze két év alatt építették fel. Az építtető Drankovics György volt és az oszmán hadsereg ellen építették 1425-1430 között. Egy rövid időre foglalta csak el a török, többségében szerb tulajdonú volt. Hunyadi János is járt itt fogolyként. Majd Szendrőt elhagyva áthaladtunk Pozsarevacon, amiről annyit kell tudni, hogy itt kötötték meg a pozerevaci békét 1718. július 21-én, amelynek következtében a történelmi Magyarország területén megszűnt a török uralom. Azon kívül, itt született Slobodan Milošević volt szerb elnök, és itt is van a családi házában eltemetve.
Galambóc a következő megállónk. Galambóc várának tekintélyes és festői romja a Duna jobb partján, közvetlenül a Vaskapu-szoros kapujánál található.
Itt a legszélesebb a Duna, 8 km, benne a Moldova-szigettel, ami már Romániához tartozik. A Duna szabályozása eredményeképpen 10 métert emelkedett, így a várfalból is 3 m víz alatt van. Szorosan kapcsolódik a várhoz az első magyar hősnőnk neve Rozgonyi Istvánné Szentgyörgyi Cecília (1398–1434) az első valódi „háborús hősnőnk”, aki megmentette Luxemburgi Zsigmond király és a férje életét is. Sőt Arany János is írt róla verset. Az idegenvezetőnk felhívta a figyelmet, hogy vigyázni kell, mert erre nagyon gyakori a vipera. Ezt követően még fél órát töltöttünk Galambóc központjában, ami elég megrázó élmény volt, mert szörnyen balkáni. Ilyen koszos WC-t még életemben nem láttam. Elsétáltunk a komp kikötőig, a Duna parton rengeteg a szemét.
Elhagyjuk Golubacot (Galambóc) ahol a szoros kezdődik. A Vaskapu-szoros legkeskenyebb része a Nagy- és Kis-Kazán szoros. Ez a rész 9 km hosszú és mindössze 150-170 m széles. A sziklafalak csaknem függőlegesek, helyenként 700 m magasak.
Hamarosan ismét megálltunk és fényképeztünk a Kis –Kazán szorosnál, ami 3,6 km hosszú és 150-350 m széles. Mraconia öböl bejáratánál látható a román oldalon egy hatalmas fej alakú szobor a sziklafalban.
Ez Decebál dák király szobra, aki Kr. u. 80 és 106 között egyesítette a törzseket a rómaiak ellen. Az arc magassága kb. 40 méter, szélessége kb. 25 méter. Josif Constantin Dragan készítette és több millió dollárt fektetett a munkába, ami 2004-ben készült el.
Sajnos a Duna ma már lassan hömpölyög, nem zuhatagos és vad, mint ahogy azt Jókai megírta az Arany emberben. Az Al-Duna összesen 120 kilométeres mederszakaszát rendkívüli vízjárások jellemezték. Emiatt úgy tűnt, mintha a víz örökös forrásban lett volna, ezért is nevezték el kazánnak.
Gróf Széchenyi István 1830-ban a Desdemona nevű evezős fagályán végig utazta a legveszélyesebb részt, a Kazán szoros és a Vaskapu között. „Átok hazánkra nézve a Duna, mennyi kárt teszen, minő kevés hajót hord, holott a mi számunkra látszik alkotva lenni ezen csatorna, melyen könnyen lehetne segíteni” – írta a gróf levelében Döbrentei Gábornak. Később az Al-Duna szabályozására királyi biztosnak nevezték ki. Az Al-Duna szabályozása akkoriban ugyan félbe maradt, de évtizedekkel később (1890–1899) tovább folytatódott.
A túloldalon 1834-1837 között, 120 km hosszan megépített Széchenyi út nagy része is mára már a múlté, hiszen a Duna duzzasztása miatt a víz alá került. Csupán egy kisebb szakasza maradt a Duna vize fölött a Lászlóvár közelében. A Lászlóvárat a török elleni csatáira használta Kinizsi Pál, Temesvár kapitánya 1482-ben. A várat valószínűleg a törökök a XVI. században lerombolták. Napjainkban a Duna partjáról csupán egy várfal figyelhető meg romos állapotba.
Ezután egészen Kladovóig (a szoros végéig) buszoztunk, az eredeti terv szerint, ezt az utat hajóval tettük volna meg, ami, valami miatt nem jött össze.
Szép tájakon és 21 alagúton haladuk keresztül. Amikor beérünk a Nagy-kazán szorosba, onnan kezdődik a Duna legszebb szakasza 10 km-en keresztül. A Nagy-kazán 4 km hosszú 180 m széles és 75 m mély. A szoros bejáratánál megálltunk ismét 15 perc fotószünetre. Kladovó innen már csak 37 km. A hetvenes évek elejéig a régi Orsova alatt 3-4 kilométerrel, a Duna közepén egy kisebb, kb. 1800 méter hosszúságú és 400-500 méter szélességű sziget állt, amelynek 1000 fős lakói javarészt törökök voltak. Ada-Kaleh-en vizesárokkal és magas védőfalakkal körbevett vár is volt. A Vaskapu duzzasztása miatti elárasztás következtében 1972-ben Jókai Aranyemberének a ”Senki-szigete”, Ada-Kaleh eltűnt a föld színéről. A sziget lakóinak felajánlották Simián szigetet, de nem fogadták el.
Kladovóban való megérkezésünk után, a Hotel Djerdap (szerbül vaskaput jelent) hajójára szállunk fel.
A hajóutunk a beharangozott két óra helyett egy órára sikeredett, amit nem is bántam, mert nem volt túl gazdag látnivalókban.
A román oldalon őrületes gyártelepek, hajógyárak, ronda épületek. A szerb oldalon látni egy kicsi strandot, ahol sokan fürödnek a koszos vízben. Hajóval elhaladunk a Simián sziget mellett, ami lakatlan és igazán ronda. Láthattuk Traianus által veretett híd romjait, amelyen keresztül hódította meg a császár Dáciát.
Visszaérve kicsit még időztünk Kladovóban, tiszta kis város de átnézni a román oldalra szörnyű.
Végül említést kel tenni arról, hogy sajnos Magyarország számára a Duna szabályozásának 1896. szeptember 27-i ünnepélyes avatása keserűen végződött. Elsőként az osztrák–magyar uralkodóról elnevezett Ferenc József luxusgőzös – fedélzetén a névadó uralkodóval, a román és a szerb királlyal – haladt át a Vaskapu-csatornán, a császári fekete-sárga és a szerb és román lobogókkal feldíszítve. Magyarországnak sem, királya sem zászlaja nem volt ott.
Az egykori Jugoszlávia és Románia közös határfolyóján, 1964–1971 között, Orsova és Turnu Severin között a hajózási viszonyok további javítására, illetve a vízi energia hasznosítására felépítették a 2000 MW villamos áramot termelő „Vaskapu” vízierőművet, amelynek ünnepélyes átadása 1972. május 16-án Tito és Ceaušescu jelenlétében zajlott.
A két folyópart között 441 méter hosszú, 60 méter széles vasbeton gátat építettek. Ez 33 méterrel megemelte a folyó átlagos vízszintjét.
Az 1980-as években 20 kilométerrel lejjebb egy második vízlépcső is létesült.
Átmegyünk Romániába a hajóforgalmat biztosító zsiliprendszer mellett. A várakozás közben akaratlanul is a szemtanúi voltunk, hogyan szedik el a határőrök a csempészektől a cigit. Ellenőrzéskor tőlünk elkérték a szálláshelyen kapott igazolást.(nem tudom, mi van akkor, ha nem őrzöm meg). Az átkeléshez a személyigazolvány is elég.
Átérve a határon, Dél-Nyugat Romániában voltunk és haladtunk a Duna mellett. Orsova következett. Vaskapu-vízerőmű megépítésével 5 másik faluval és egy szigettel együtt víz alá került Orsova óvárosa is. Később újjá építették a 10.000 lakosú várost. Hajdan Bem Apó is járt itt katonáival és egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalta Orsovát és Herkules fürdőt. Fontos itt említést tenni a magyar királyi korona viszontagságos történetének Orsovához fűződő szakaszáról. Szemere Bertalan feladata volt a korona és a koronázási jelvények elrejtése, aki ide hozta és itt Orsován elásta. A Szent-Korona itt volt 1849-tõl 1853-ig elrejtve. Az elásatás helyén, a Szent-Korona ittlétének emlékére 1855-ben „Koronakápolnát” építettek. A kápolna a Duna vize alá kerülvén, emlékül a koronát tisztelők egy táblát állítottak.
Lassan elhagytuk a Dunát és a 6-os úton észak felé mentünk a Herkulesfürdői szálláshelyünkre. A Cserna patak mentén haladtunk.
Románia! A hegyek! Wass Albert!
A település lakossága 6400 fő, abból csupán 95 fő magyar nemzetiségű. Már a rómaiak, Traján császár idejében, 105 és 107 között, fürdőket létesítettek itt, ami török hódoltság idején szinte teljesen elpusztult. Később az Osztrák- Magyar Monarchia egyik leghíresebb és legszebb fürdőhelye volt.
A hotelhoz érve két részre osztották a csoportot, mert az első hotelben nem volt elég hely ennyi ember számára. A Domogléd meredek sziklafalai előtt a 70-es években felépült hatalmas szállodák egymás mellett helyezkednek el (Hotel Afrodita, Hotel Diana).
Ezek a felhőkarcoló szerű szállodák, mára már -berendezésüket tekintve - ugyan kissé elavultak, de helyi viszonylatban átlagos színvonalúnak mondhatóak.
Én a hotel Afroditába kerültem, ami kívülről kecsegtető volt, de amint bementünk hát… hagyott egy-két kívánni valót maga után. Üresen kongott az egész hatalmas objektum, vendég egy sem. Furcsa szag, szörnyű bútorok, leszakadt függöny stb. De mi szerencsére nem nyaralni mentünk, mindössze az utolsó éjszakát töltöttük ott. Szóval igazi 70-es évekbeli hangulatot árasztott. Mindenesetre a teraszról jó kilátás nyílt a szörényi havasok 2509 m magasságára. Késő este bementünk a városba, ahol még javában folyt az élet. A piacon vásároltunk hamisítatlan áfonya pálinkát, ami az este, még elég jól meg is fogyatkozott. Másnap górcső alá vettük Herkules fürdőt. A sok elhagyott és pusztulásnak ítélt épület látványa ellenére is számomra egy nagyon kedves kis város. A neobarokk ódon paloták között folydogál a Cserna patak. A patak mellett feltörő kénes forrásokban emberek fürödtek.
A Cserna patak mentén 4 km hosszan, 16 kénes hőforrás található. Az itt lévő források Európa leghatékonyabb hőforrásai közzé tartoznak. Hatásosak, fürdő vagy ivókúraként a krónikus reuma, légzési szervek, emésztési gondok, szembetegségek, cukorbetegség, higany- és ólommérgezés kezelésére. A kis város még mindig nyomait viseli az egykori Habsburg eleganciának. Betértünk egy klasszicista stílusú román katolikus templomba.
A főtéren Herkules bronz szobra. Sok lepusztult állapotban lévő szecessziós épület.
A II. Világháború után már nem foglalkoztak ezzel a stílussal. Ferenc József császár és felesége „Sisi” gyakran és szívesen tartózkodott Herkulesfürdőn.
Fel is kerestük akkori kedvenc helyét a Villa Elizabeth-et. Úgy érzem ezt a méltatlanul elfeledett térséget és az egykori magyar Al-Dunát kétségtelenül hazánk, a történelmi Magyarország legszebb tájai közé sorolhatjuk.
Utunkat tovább folytatjuk Koránysebes, Lugos majd Temesváron hosszabb megállót terveztünk. Sajnálattal hagytam el Wass Albert hegyeit.
Temesvár volt utunk utolsó megállója. A bánáti rész legnagyobb települése. Mindössze 7% a magyar lakosság. Nicolae Ceausescu akkori román vezér azon fáradozott, hogy a magyarokat az ország belseje felé telepítse így próbálta meg elszeparálni őket. Buszunkat hátra hagyva besétálunk a győzelem térre, majd bementünk a román Ortodox Székesegyházba nagyon szép 7 tornyú épület, 84 m magas. Szombat lévén egyfolytában házasságkötéseket tartottak.
Elsétálunk az operaház előtt, melynek oldalán felirat: Állami Magyar Színház. Több magyar előadás is ki volt plakátolva. Megnéztünk egy emlékművet, amit a pestis járvány elmúltával állítottak. Teljesen összepiszkolták a galambok, pedig próbálták hálóval védeni. Dóm tér, Székesegyház, vele szemben a Szent Háromság szobor, baloldalt a Szépművészeti Múzeum. Érdekes, hogy a tér szép épületei közé beépítettek egy román templomot, aminek a homlokzata nem is a térre néz, viszont magasabbra építették az összes többi épületnél. Bal oldalon egy szűk utcában a Csanád Egyház megye Püspöki épülete. Majd elsétáltunk Klapka, emléktáblával ellátott szülő háza mellett. Temesvár volt az első város az Unióban, ahol az utcákat elektromos árammal világították meg.
Még Temesvár külvárosában megálltunk egy bevásárló központnál, hogy elszórjuk a maradék lejünket. És itt a vége fuss el véle!
A kirándulásunk során, kaptunk egy kis ízelítőt a vajdasági magyarság legnehezebb időszakáról is, de úgy vélem, mára már egy kedvezőbb politikai légkör segíti magyarság autonómia törekvéseinek a megvalósulását.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szantoríni 2020.
Súgó
