Korábban már kétszer jártam Velencében de egyik alkalommal sem volt lehetőségem, így elmerülni benne, mint ebben a szép négy napban.
A Wizzairrel repültünk és mindent az Interneten keresztül intéztünk. Szállást a Booking-on foglaltunk, mert ott találtunk egy kedvező áru Dorsoduróban lévő hotelt, amivel végül nagyon meg voltunk elégedve.
Március 6-án délután Trevisoban szállt le a gépünk, majd a repülőtéren megvettük az automatából a buszjegyeket az ATVO buszra Velencéig, ami 9 €/fő volt. Közvetlen a bejáratnál állt a busz, el sem lehetett volna téveszteni, egy menetrendet és egy térképet is kaptunk felszálláskor. Kb. 45 perc alatt a Roma térre érkeztünk, onnan, mivel a vaporetto bérletünk csak másnaptól volt érvényes, így gyalog indultunk el, hogy megkeressük a szállásunkat, de természetesen ellenkező irányba. Figyelmen kívül hagyva az otthonról hozott útvonal terveket, haladtunk egy irányba de persze eltévedtünk. Visszakerültünk oda, ahol már egyszer jártunk és mivel már erősen esteledett, útbaigazítást kértünk angol nyelven, mint kiderült, nem is jártunk akkor már messze a hotelunktól. Át kellett menni az Akadémia hídon, azután keresztül a Santa Margherita téren, ami egyike azoknak a tereknek, ahol még nőnek fák Velencében. Az egyik szűk utca sarkán megláttam a Foscarini nevű éttermet és mi pont azt az utcát kerestük.
Házszám alapján találtunk rá a szállásunkra, mert a Domus Cavanis csak a postaládán volt feltüntetve és egyébként sem látszott rajta, hogy az egy hotel lenne. A szemben lévő Hotel Belle Artiban átvettük a harmadik emeleti szobánk kulcsait. A szoba tiszta volt és meleg, ami jól esett, mert kint 2-3 fok körül lehetett. Úgy tűnt rajtunk kívül senki sincs a hotelben. Csak azt nem értettem, hogy akkor miért pont a legfelső emeleten kaptunk szobát. Lepakoltunk majd elindultunk vacsorázni. Az utcán utcazenészek zenéltek pedig nem volt valami jó idő. Beültünk egy éterembe, az étlapon szereplő képek nagyon biztatóak voltak, a sör viszont elég drága 5,5€, a pizzák 7-7,5€. Természetesen, az alkalomhoz illően ittunk limoncellot is. Én gombástésztát választottam de a mennyiségében csalódtam. A többiek pizzát ettek, ami viszont nagyon jól nézett ki.
Az első napon 10-11 óra között zuhantunk ágyba.
Másnap, fél hat magasságában ébredtem és nem tudtam vissza aludni gondoltam, sétálok egyet az utcán, de egyre távolabb és távolabb kerültem a szállástól. Egyik kis térről sétáltam a másikra és végül a Sz. Márk téren kötöttem ki.
A 175 méter hosszú, 56 illetve 82 méter széles tér, méltán a világ legszebb tere, egész területét márványlapok borítják, ma már nem népesítik úgy be a galambok, mert nem engedik meg az etetésüket.
Az sem ritka a látvány, amikor a Szent Márk téren gumicsizmában sétálnak a turisták, mert az egész tér víz alatt van, nekünk most szerencsénk volt, bár a magasítók mindenfelé ki voltak helyezve. Ezen a reggelen nagyon kellemes volt az idő és alig volt ember az utcákon, tereken a sütödékből ki érződött a friss kenyér illata.
A valóságos és turistamentes Velencében voltam immár és nem a róla alkotott képi világban. Nagyon jól éreztem magam, rengeteget fényképeztem. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer erről az oldaláról is megismerhetem Velencét. A Sz. Márk tér kikötőjében még pizsamában várakoztak a gondolák.
A csatornában minden felé levert fa cölöpök mutatják, hogy merre járhatók a vízi utak. Velence, a „Lagúnák királynője” milliárdnyi fa cölöp segítségével emelkedik ki a tengerből, melyeket a Dolomit hegység erdeiből vágtak ki. A cölöpöket az iszap alatti agyagba és a hordalékba erősítették bele.
Sajnos, a Campanile (harangtorony) és a Bazilika egy része is felújítás alatt állt. Nagy plakátok takarták a sóhajok hídja környékét, mivel Dózse palotát is javították.
A gondola kikötőnél álldogáltam, és végignéztem, amint egy hatalmas hajó áll be a kikötőbe, majd visszaindultam. Útközben találkoztam a párommal, aki utánam sietett, ami persze nagyon jól jött, mert nem tudom, hogy találtam volna vissza.
Reggeli után, amit a szemben lévő hotelben fogyasztottunk, ismét útra keltünk de már négyesben. A Sz. Márk térre mentünk és kiváltottuk a vaporetto bérletünket, amit szintén az Interneten a Venice Connected oldalán foglaltunk de a fórumon olvasottakkal ellentétben ott a helyszínen érvényesítették. Innentől 72 óránk volt tehát az utazgatásra. A Canal Grande mentén a Róma térre buszoztunk, mert onnan indulnak, az un. gyorsabb motoscafok Muranoba és közben megcsodáltuk a több száz palotát a csatorna mind két oldalán. Az épületek többsége több száz éves, és látszanak rajtuk az idő nyomai, ellőttük levert cölöpökön a fehér kék vagy piros színű sávok a hatalmi ághoz való tartozást jelölik.
A Róma téren ráakadtunk egy Coop üzletre és bementünk vásárolni. Mivel, emlékezetem szerint a közelben van a Brek nevű gyorsétterem és erről a helyről sokat olvastam a fórumon, hát megkerestük. Ittunk sört, bort. Az árak az ottanihoz képest elfogadhatóak voltak.
A Santa Lucia pályaudvar közelében lévő magállóból áthajóztunk Muranoba, ami másfél kilométerre terül el Velencétől. Útközben a San Michele temetősziget mellet haladtunk el. Murano 1292 óta a velencei üveggyártás központja. Véletlenszerűen, megnéztük a legközelebbi üvegfújó műhelyt, ahol egy üveghal készítését mutatták be éppen. Itt a sokféle színes üveg tárgyakat nagyon drágán árulták. Később Velencében feléért sikerült vásárolni.
Megcsodáltuk és lefényképeztük a köztéri üvegszobrokat.
Buranoban nagyon nehezen találtuk meg a vízibuszmegállót, mert Murano szigetén a vaporettonak hét megállója van, azonban a Burano felé közlekedő távolsági járatok csak a Világítótoronynál (Murano Faro megálló) kötnek ki, ráadásul elég sokat kellet várni a vízibuszra. Hideg volt, nagyon fáztunk és fújt a szél. Útközben elhaladtunk Torcello szigete mellett és a távolból láthattuk a buranoi Sz. Márton templom jellegzetesen ferde tornyát, amint az apró, tarka házak fölé magasodik.
Buráno gyönyörű, szebb, mint gondoltam. Az egész kis sziget olyan meseszerű a színes kis házaival. A mai napig az önkormányzat adja ki az engedélyt arra, hogy az egyes házakat milyen színűre lehet festeni.
Burano a csipke készítés hazája, kialakult a csipkekészítés sajátos, Buranora jellemző technikája, a reticella. Nagyon sok szép csipkét árulnak az utcán és a csipkekészítést, ma is tanítják az iskolákban. A páromtól kaptam emlékbe egy csipke könyvjelzőt. Sajnos nagyon keveset időztünk ott, mert már késő délután volt. Nekem Buranoba sokkal több időre lett volna szükségem.
Útközben Velence felé már teljesen besötétedett. A Sz. Márk térnél kiszálltunk és hosszú órákat kóboroltunk. Meg kerestük a fórumon mások által dicsért éttermet, a Chat qui rit-et, de sajnos zárva volt. Nincs az a fáradság, amit ne lehetne enyhíteni egy grappával és egy jó pizzával így hát visszatértünk oda, ahol előző este vacsoráztunk
A thai pincér lány mosolyogva fogadott minket. Bepróbálkoztam egy rák koktéllal, de nem bántam meg nagyon finom volt.
Az utolsó előtti napon megbeszéltük, hogy korábban kellünk és még reggeli ellőtt, sétálunk egyet és szétnézünk az ellenkező irányba is. Az utcánk végén van a San Basilio templom ebbe az egyetlen egy templomba mentünk be a 4 nap alatt, hogy gyertyát gyújtsuk nagymamáink iránti megemlékezésből.(mert ezt, ha külföldön járunk, megtesszük) Tudom, hogy végig illet volna, de mi nem jártuk végig a múzeumokat. Meg feledkeztünk a feltétlenül „látni kell”, kategóriáról és csak kóboroltunk kedvünk szerint. Egy darabig sétáltunk a Fondamenta della Zatterén és néztük a vizet. Velencében mások a zajok és a csend is más mivel nincs közúti közlekedés. A kipufogógáz helyett a csatorna illata terjeng. Majd visszaindultunk reggelizni.
Reggeli után elindulunk, hogy felkeressük a Rialto környéki halpiacot.
Térképpel a kezünkben többször is eltévedtünk. Sokat bolyongtunk a szűk utcákon. Rengeteget gyalogoltunk a 400 híd egyikén, másikán átkeltünk. Megtaláltuk a halpiacot de kiderült hogy hétfőn zárva (amit később olvastam is az egyik útikönyvbe). Beültünk az egyik piachoz közeli sarki kávézóba, hogy meg pihenjünk és igyunk egyet, hát nem ez volt a legolcsóbb hely egy sör egy üdítő és 3 pálinka 30€.
Eldöntöttük hogy délután Lidoba megyünk. Rialtotól a Sz. Márk térig buszoztunk, mert onnan közlekednek a Lidoba menő vaporettok. A sziget 20 percnyi távolságra van. Velence lagúnái közül ez a legnagyobb 12 km széles és nagyon keskeny. Ez Velencének az egyetlen, amelyiken közúti közlekedés zajlik.
Kikötöttünk a Santa Maria Elisabetta téren és átgyalogoltunk a sziget másik oldalára a tengerpartra kagylókat gyűjteni. Iszonyatosan fújt a szél de ez minket egyáltalán nem zavart. Séta közben betértünk egy kocsmába és olyan vendéglátásba volt részünk hogy visszafelé még egyszer bementünk. Egy Billa üzletben vásároltunk ezt azt és visszahajóztunk Velencébe. Az akadémia megállónál leszálltunk és a szállásunkra vittük a kagylógyűjteményünket.
Ezen az estén úgy döntöttünk, hogy a Brekbe vacsorázunk. Már nem volt akkora a választék, mint délben de az legalább jó áron volt és volt akció is.(kétféle tészta együtt 5,8€). A pultosnő inkább a flegma kategóriába tartozott és nem beszélt angolul. Így elég körülményesen rendeltünk. Kipróbáltam a gnoccnit és nagyon finomvolt. Sokáig elidőztünk és próbáltunk mindent megenni, de nem sikerült. Vacsora után sétáltunk, vettünk ajándékokat sokat bolyongtunk a szűk sikátorokban, ahol szinte érezni lehetett, hogy nyirkosság beszivárog a fába, falakba, kőbe és a lélekbe. Az lett a vége hogy fél kettőkor értünk a hotelbe nagyon fáradtan.
A hazautazásunk napja enyhe izomlázzal kezdődött de azért még reggeli előtt elindultunk hogy megnézzük a halpiacot. Most kiderült, hogy csak 10-15 percre van a szállásunktól.
Az időjárás semmit sem javult a korábbihoz képest. Hideg volt és talán a szél is jobban fújt de azért jó volt kicsit belepillantani Velence hétköznapi életébe is, hiszen hétfő volt, láttuk reggeli áruszállítókat a Canale Grande-n. Gyors kör, sok fénykép a halpiacon (számunkra ez kihagyhatatlan) és már meggyünk is vissza, reggelizni. Mivel aznapra már nem volt érvényes vaporetto bérletünk, így gyalog vágunk neki az útnak a sok csomaggal. A buszunk a Róma térről fél háromkor indult így addig bevásárolunk még ezt azt a coop-ba és beülünk a Brekbe elütni az időt. Az utolsó euróinkon vetünk szendvicseket az útra. Trevisoban a repülőtéren elrendezzük a csomagokat némi túlsúlyunk volt, azért inkább pakolunk, minthogy fizessünk. A női váltáska sem lehetett külön a kézi poggyásztól.
A repülő fél ötkor felszáll velünk és az alkonyat már a felhők között ér minket.
Sokat mentünk, sokat láttunk, és sok élménnyel gazdagodtunk és még a rossz idő sem tudta elvenni a kedvünket. Velence fantasztikus hely.
Az elmúlt éjszaka kaptunk egy kis ízelítőt a helyi florklorból. Kivonultak a katonák az egyik hotellel szemben lévő házhoz. Kerestek valakit. Távolban lövések hangzottak és fénygránát is villant. Ami furcsa volt, hogy miután eltűntek a katonák az asszonyok megszállott tisztogatásba kezdtek az éjszaka közepén. Vödör vízzel öntötték fel a padlót, mindent le mostak.
A szállodavezető egy idősebb öregúr az utolsó reggelinél kis csokikat osztogatott. Tőlem megkérdezte, hogy miért fényképezek? Talán nincs minden rendben? Úgy tűnt, ott ezt nem vették jó néven.
Miután mindenkinek sikerült beszerezni és kinyomtatni a beszállókártyát, amit az iroda küldött meg, elhagytuk a száláshelyünket. Tel Avivben töltöttük a hátralévő időt felszállásig. Útközben áthaladunk a Sha'ar HaGai kapun, ami az 1948-as véres harcoknak helyszínének a helyén áll. Fehérre festett kilőtt harckocsik az autópálya két oldalán. Hamarosan a világ legnagyobb szemétdombjának mondott emelkedést közelítettük meg. Itt most bővebben is kifejteném kicsit mert a szeméthegy alakulása követendő példa a világban: Amikor még Izraelben nem ez volt a legfontosabb dolog, hogy a környezetvédelmmel foglalkozzanak, csak gyűlt a szemét 1998-ra egy 16 millió m³ 4,5 km-en keresztül 80 m magasságban. Nem csak förtelmes bűz volt a probléma, de a környezeti katasztrófa hamar be is következett. Véletlenszerűen lángcsóvák törtek ki. A talajvíz és a domb mellett lévő két folyó elszennyeződött. Ezen kívül a szemét rengeteg madarat vonzott oda élelem reményében, ami életveszélyessé tette a repülők le- és felszállását. Egy komoly mérnöki kihívással parkot varázsoltak belőle. A szemetet betemették földdel, újrahasznosított építkezési törmelékből támfalakat építettek, a metángázt csöveken keresztül elvezetik egy környező gyárba, ahol felhasználják azt. Földalatti víztározókat létesítettek, amelyekben összefogják és megtisztítják a hulladékon keresztülcsurgó szennyes vizet. A régi komposztüzemből oktatási központ létesült, amely egyben egy működő hulladékválogató is, ahol többek között napi 500 tonna hulladék újrahasznosítással is foglalkoznak. Amit kiválogatása után nyernek. Erőművekben vagy cementgyárakban hasznosítják, valamint az keletkezek gázokkal működtetik az autópálya túloldalán lévő textilgyárat is.
Ma a hegy közepén gyönyörű zöld övezetben különleges fák, tarka virágok és fűszernövények között egy gyönyörű tó fekszik, más pontjain pedig kényelmes kilátókból csodálhatjuk a naplementét Tel-Aviv felhőkarcolói között vagy táncolhatunk valami menő együttes koncertjére. A park 2007-ben Ariel Sharon volt miniszterelnök tiszteletére lett elnevezve.
Megérkeztünk Jaffa 7000 éves kikötőjébe, amit a legrégebbinek tartanak a világon. Jaffa mára, szinte összenőtt Tel-Aviv-vel. Volt egy kis szabadidőnk, ami szinte csak egy kávéra volt elég, majd találkozó az óratoronynál, amely egy apró kis téren áll. Hires arról, hogy az egyike a hét toronynak, amit a törökök építettek Izraelban. Sétáltunk a kikötőben, ahonnan rálátunk a sziklákra, amelyhez a legenda szerint Poszeidón kikötözte Andromédát.
Először is, egy jaffai séta nem teljes a Szent Péter-templom és a Kdumim tér meglátogatása nélkül.
Az óvárosban és a kikötőben sétálva számtalan érdekességen akadt meg a szemem. Például egy fényes (szerintem réz) csatornafedélen, annyira megtetszett gondoltam, lefényképezem. Mint később kiderült első helyezést ért el a Mei Avivim Company által 2019 végén kiírt szennyvízsapka-tervpályázaton. A fedőnTel-Avivból származó motívumok láthatók.
Az ősi utcákat járva megálltunk és megcsodáltuk Ran Morin szabadtéri szobrát, a felfüggesztett narancsfát.
A kikötőben a promonád mentén van egy hely, ahol a burkolatba foglalt 3 kis aranyszínű korongot találunk. Ez a pont a nemzeti magassági pont arról híres, hogy referenciapontként használják minden Izrael földjén végzett magasságméréshez.
Elsétáltunk egy híres épület előtt. Igaz, kívülről semmitmondó, de odabenn van a lényeg. Ha belépünk, félre kell tenni a látásunkat és a többi érzékszervünkre kell hagyatkozni. A Nalaga'at Center egy étterem, ahol teljes sötétségben kellelfogyasztani a megrendelt ételt, legyen az ismert étel vagy egy meglepetés menü. Az étteremben koromsötét van, és a pincérek segítenek, ha valaki nem találja a villát vagy a tányért. Teljesen új élmény lehet sajnáltam, hogy nem próbálhattam ki.
A Nalagat centertől pár méterre az út padozatán egy érdekes alkotás egészen pontosan szemlélteti a távolságot Izrael kikötője és a világ más városai között.
És egy bónusz, a Jaffai sétánk alkalmával! Meglátogattuk Uri Gellert, a híres művészt egy röpke kanál meghajlításnyi időre.
Majd buszos városnézés következett egészen a Carmel piacig. Közben elhaladtunk David Ben-Gurion háza előtt a Ben-Gurion körúton. Ö volt Izrael államalapítója és első miniszterelnöke. Zsuzsa mesélt a miniszterelnök kleptomániás feleségéről, Pauláról.
A Carmel piac egy olyan piac, amelynek egyetlen főutcája van, sok ember van kishelyen és mindent lehet kapni, szóval tipikus arab piac. A reptérre indulásig 4 óránkat maradt még a nézelődésre.
Lesétáltunk a partra, fáztam, hűvös volt és nagy hullámokat korbácsolt a szél.
Üldögéltünk a parkban egy padon és a sok csipegető galambot néztük. Szemben velünk egy helyi, idős bácsi ült, aki nézett egy darabig aztán odajött és beült közék, beszélgetni szeretett volna. Végül benyúl a zsebébe kivett egy kis csomag Halvát és nekünk adta.
Egyszercsak elérkezett az idő! Goodbye Tel Aviv! 18:00 órakor elindultunk a Ben Gurion repülőtérre.
Még egy érdekesség Tel Avivról: Itt lett játszótérre járó tel-avivi apuka Tarantinóból a kétszeres Oscar– és Golden Globe-díjas filmrendezőből. Ma is itt él izraeli feleségével.
Végszóra! Jártam a földön, ahol a Megváltónk született. Ez az ország szerethető, izgalmas, és ami máshol esetleg csak közhely, itt valóság. Az egészet áthatja a történelem, a vallás és a hit. Ezzel az utazással egy régi, tulajdonképpen magammal szembeni adósságomat kívántam törleszteni.
Palesztinát sokan kihagyják közel-keleti útjuk állomásai közül. Én hálás vagyok magamnak ezért, hogy ezt nem tettem, mert nagyon nagy élmény az ősi emlékek személyes megtapasztalása.
Jézus létezése a világtörténelem legjobban bizonyított ténye, amit a számtalan szemtanú, a Római Birodalom adminisztrációja, a külső Biblián kívüli források, illetve a régészet minden kétséget kizáróan bizonyított.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szantoríni 2020.
Súgó
