Milánónak az év végi ritmusában, az év utolsó 5 napján.

A repülőjegyek, néhány vonatjegy, a Milánó városkártyák már az alkalmazásban várták az indulást. Egy fontos dolgot azonban nem sikerült itthonról elintézni, sajnos Leonardo utolsó vacsorájára nem tudtunk jegyet venni.  Már csak január végére tudtunk volna foglalni, így ezt el kellett engednünk. A gépünk pontosan landolt reggel 6:10-kor Malpensa T2-es termináljában.

Fél óra és már a vonaton robogunk tovább a Comoi-tó felé. A táj ezen a vonalon nem volt túl látványos. Egy bő óra múlva már megláttuk a tavat. Én azt mondom, bele lehet szeretni a helyenként havas hegyekkel határolt bájos felszínbe. Szinte hihetetlen, hogy helyenként 4oo méteres mélységeket rejt maga alatt. Különleges a tó alakja, az egyik vége, mint a nadrág két szára. Comoban a vasútállomás 7-800 méterre van a hajóállomáshoz. Az eredeti tervben még az volt, hogy Colico-ig fogunk hajózni, de a téli menetrend szerint aznap csak Bellano-ig tudtunk. Az indulásig viszont 3 órát kellett várni, mert a korábbi járatokra már elfogyott az összes hely. Volt időnk bőven, így bevettük magunknak Como óvárosát, a Bazilikát és még egy piacot is találtunk. Egy panini, egy café corretto, kis séta és már el is szaladt az idő.

                      

Amikor egy látószögbe kerülnek a vizek és a hegyek, mind ezt egy óvárosból átélni- nekem az a Kánaán. A part mentén milliárdokat érő luxus villák festői környezetben. Megértem, hogy ez az idilli kép minden művészt munkára sarkall. Ahogy csodáltam, az volt az érzésem, hogy ez a világ egyáltalán nem vágyik a turistákra. A legtöbb helyen parkolók sem voltak és több kis település csak hajóról megközelíthető. Bellanoban kiszálltunk. Bellano egy kicsi, hangulatos 34oo fős település, a tó és a hegyszirtek között.

A kis falucskának van egy szurdokvölgye vízesésekkel, ezt sajnos most kihagytuk, mert a fő irány nem ez volt. Egy rövid sétára van az állomás a kikötőhöz. Ott a presszójában megvettük a jegyet Lecco-ig, mert oda foglaltunk egy éjszakára szállást.

Vonattal durván 35 percen belül már Leccoban is voltunk. Ez volt a következő kincs, ami ismét ámulatba ejtett. A szállást is jól sikerült kiválasztanunk, mert közvetlen a tó partján egy 300 m-re az ünnepi hangulatba öltözött belvárostól. Megunhatatlan, művészi szépségű környezet.  Az éjszakai élet elég mozgalmas volt a városban. Jégkorcsolyapálya, adventi fények, ünnepi hangulat, sok ember, gyerekzsivaly, zene. A csodálatos nap végére vacsoránk helyszínéül a Rossopomodorot választottuk.

Amerre csak megfordultunk a tó körül mindenhol azt éreztem, hogy erre érdemes több időt szánni! Csakhogy, sajnos ennyi szabadsága nincs a dolgozó embernek… majd ha nyugdíjas leszek. Ha a Comoi-tavat tervezed nyaralásod helyszínéül a hangulatos kis városok, a körül ölelő hegyek szirtjei, a fürdőzésre is alkalmas partjai, illetve a középkori hangulatú falai garantálják a minőségi élményt.

Reggel elmajszoltunk egy-egy panchettat a tóparton ülve, a hattyúkat bámulva, majd az állomás felé vettük az irányt, ami talán 10 percre sem volt.
 

Egy óra alatt Milánó főpályaudvarán voltunk. Egy egészen más világ! Ha nem figyelsz, elsodor a tömeg! Viszont nem láttam még ilyen szép pályaudvar épületet soha! 24 vágány, minden óriási, kapuk, ablakok, ívek. Ami a forgalmát illeti Európa legnagyobb vasútállomása.

Vettünk metrójegyeket, mert később terveztük aktiválni a Milano pass kártyáinkat, amiből 72 órást vettünk, mert ezzel egy csomó múzeum ingyenesen látogatható. Javarészt művészeti és kulturális töltetűre terveztük a Milánóban eltöltött következő négy napunkat. A szállásunk a Piccolo Hotelben volt a belváros peremén. A lila metró útvonalán, a metró lejárótól kb.500 méterre volt. De busz és villamos megálló is volt a közelben.

Délutánra már be is iktattunk egy sétát a panettone fővárosának legszebbik és legnagyobb terén.  A Dómot körbevették a karácsonyi pavilonok.

            
      Vásárfia csupa csoki!
     
A hatalmas keresztény jelkép látványára nem igazán voltam felkészülve. Elsőre nehéz a szemnek befogadni a több, mint 3000 szobrot, 135 tornyot, rengeteg vízköpőt, amit a homlokzat látványa nyújt. Az építészek gyakori váltakozása okozza ezt a stílus sokféleséget. Apró részletekben veszett el a szemem. A dóm kapuja leírhatatlan! A középső kapu a legrégebbi, 1894 és 1905 között készítette Pogliaghi.  Mária életéből vett jeleneteket ábrázol. A jobb oldali szárny a Szűz Mária örömeit, a baloldali Szűz Mária fájdalmait ábrázolja.
Az eredeti gipszmodeleket őrzik a varesei múzeumban.

Körbejárjuk a híres Galleria Vittorio Emanuelle-t, ami egyébként a világ első fedett bevásárló utcája volt. Többen sorban álltak egy fagyizónál fagyiért, ami nem simán csak, egy gombócos fagyi, hanem rózsa alakúra volt hajtogatva. Ha nem lett volna annyira szezonidegen a számomra, valószínűleg megkóstoltam volna. A Galéria középen áll egy hatalmas és fényűző aranykarácsonyfa. Mellette volt közvetlen az a hely, ahol, ha egy kis szerencsére vágysz, fordulj át háromszor a táncoló bika tökén. Én is megtettem. Sőt biztos, ami biztos négyszer is átfordultam.

Galleria Vittorio Emanuelle II méreteiben is lenyűgöző. A hosszabbik ága 195 méter, míg a dóm hosszúsága 158 méter. Sajnos az építész Giuseppe Mengoni az átadás előtt két nappal 1877-ben lezuhant az állványzatról és életét vesztette.

A városkártyát érvényesíteni kell és ezt csak két helyen tudod megtenni Milánóban. Az egyik a milánói központi pályaudvar átvételi pontja, ami a nyitvatartási időben is zárva volt. A másik a S. Gioachimo templom mellett álló újságos bódé oldalán lévő automata. Már többen próbálkoztak vele mikor oda értünk, de sajnos nem adott bérletet. Még a következő napokban vagy háromszor próbálkoztunk többekkel együtt, de sikertelenül. Az automata csak kattogott. Sehol egy telefonszám, ahol bejelenthetnénk a hibát vagy tájékozódhatnák, hogy ilyenkor mit tegyünk. Végül feladtuk, és vettünk bérletet, a múzeumokban pedig belépőket, bízva abban, hogy majd itthonról elintézzük.

December 29-e volt és este 8:45-kor kezdődött a San Siro stadionban a Milan-Roma összecsapás, amire a jegyeket már otthon megvettük. Több mint 74.500 néző. Fantasztikus volt, amikor ennyi ember szájából egyszerre felhangzott a „Sará perche ti amo”. De nem is akarok erről most többet írni.

Szóval, másnap frissen, kialudva magunkat útra keltünk. Egy különleges alkotás megkeresése volt a célunk. A lila 5 metróval vissza kellett utaznunk a San Siro felé, egészen ki a perifériára. Ugyanis ott volt a helyi lovi, vagyis a Milánói Hippodrome Park, ami helyet adott a világ legnagyobb lovas szobrának. Szabadon bemehettünk a lóversenypálya előkertjébe. Szinte csak mi voltunk ott és egy őr. Nem értem az okát, hogy egy ilyen gyönyörű, fennséges és gigantikus remekmű miért nem kap nagyobb nyilvánosságot. Így legalább azt érezhettem, hogy csak az én felfedezésem.

                                    

Michelangelo neve is felmerül a szobor kapcsán mivel állandó vetélkedésben voltak Leonardoval. Michelangelo gúnyosan csipkelődött a Mesterrel a művel kapcsolatban. Leonardonak az volt a célja ezzel a szoborral, hogy lefölözze a nagy Verrocchio mester és Donatello alkotását. Ráadásul a szobor csak egy részlet az elképzelt emlékműből. Kolosszális vállalkozás volt. 100 tonnányi bronz ötvözetre volt hozzá szükség. A szobor magassága meghaladta volna a hét métert. Először tervrajzok százai készültek el. Már a gipszminta is elkészült, amikor a franciák elfoglalták Milánót. Ekkor szükség lett a bronzra hadi célokra. Leonardo is hátrahagyva a gipsz makettet, menekülőre fogta. Eltelt pár száz év, amikor egy amerikai légitársaság nyugdíjas parancsnoka, aki szenvedélyes műgyűjtő, 1978-ban olvasott egy cikket a „National Geographic”-ban Leonardo meg nem valósult nagyszabású tervéről. Beleszeretett a lovas szobor történetébe, tizenhét évig tanulmányozta Leonardo vázlatait, végül a fejébe vette, hogy megvalósítja Leonardo álmát, vagyis annak egy részletét, a lovat. Egész további életét ennek a projektnek szentelte. Létrehozott egy alapítványt, és ezen keresztül sikerült is összegyűjtenie a kivitelezéshez szükséges 2,5 millió dollárt. Miután 1994-ben Charles Dent meghalt, akadt egy újabb vállalkozó Frederik Meijer, egy Michigan-i szupermarket lánc tulajdonosa, elvállalta az alapítvány vezetését és elkötelezte magát az eredeti célok mellett. Az ő javaslatára, Amerika és Olaszország közötti barátság jeleként ajándékozták a szobrot Milánó városának azzal a feltétellel, hogy a szobor helyét ő választja meg. A 7,30 m magas, 8 m hosszú, 15 tonnás ló 1999 őszén meg is érkezett Milánóba 7 darabban. Az amerikaiak ezzel az ajándékkal szerettek volna tisztelegni a Mester előtt, megemelni a kalapjukat azon mérhetetlen szépség előtt, amivel Leonardo megajándékozta a világot. Egyelőre még ma is ott áll a lóversenypálya előkertjében. De az egész városvezetés azon dolgozik, hogy a lovas szobrot egy központibb helyre helyezzék át. Már-már diplomáciai ütközetté fajult a dolog, de egyelőre a szobor maradt az eredeti helyén. Sajnos emiatt máig megoszlanak a vélemények és érzések a szoborral kapcsolatban. Milánó nem érzi magáénak.

30.-án a Dóm térre igyekeztünk, hogy megvegyük a jegyeket a Dómba és annak a tetejére. (A városkártyákat továbbra sem sikerült átvenni). A Dóm teraszára másnap délután 4 órára volt már csak jegy. A Dómba nem volt hosszú a sor. Belépve, első pillanatra sötétnek és ridegnek tűnt. Kerestem Szent Bertalant, a kereszténység legijesztőbb szobrát, hiszen ő volt az egyik ok, ami miatt be szerettem volna jutni a Bazilikába. Michelangelo lombardiai kortársának Marco d’Agratenek a műve. Korábban már Michelangelo is megmintázta őt a Sixtusi-kápolna oltárképén. Ami azért érdekes, mert az én reneszánsz zsenim a saját arcképét festette Szent Bertalan lenyúzott bőrére.
 

Még egy érdekesség a Bazilika belsejében. A főoltár feletti kupola egy igazán különleges kincset rejt, ami piros lámpával van megvilágítva. Itt tárolnak egy Krisztus keresztjéből származó szeget.

Próbáltuk megfejteni a napóra titkát, de sajnos a kifeszített festmények elvették a hatást. A főbejárat előtt a padlón van egy aranycsík, ami felfut a falra is. A csík mentén a csillagjegyek láthatóak. Ahogy az ajtón belépünk, a jobboldali kupolában van egy lyuk, amin keresztül beszűrődik a fény, aminek az aktuális csillagjegyet kellene délben megvilágítania normális esetben.

A Brera negyed fele sétáltunk, mivel az utikönyvben jókat olvastam erről a részről. " Milánó Trasteveréje" stb.
Nem fogott meg igazán, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy kiválasztottunk egy tavernát, kávézni szerettünk volna. Az utcarészen el is helyezkedtünk, nem volt sok ember. Egy idő után odajött a pincér és közölte velünk, hogy ebéd idő van  nemtud kávét hozni.

16 óráig az időt még a Sforza kastélyra terveztük, benne az én reneszánsz zsenim utolsó munkájával. Úgy kell ezt érteni, hogy halála előtt pár nappal még ezen a Piétán dolgozott. A Rondanini Pieta kapott egy külön termet, amiben a szobor egyedül áll a sötétben és szomorúan. A mestert látom benne a magányos, önmarcangoló személyiségét, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal. Érthetetlen mű ez a számomra. Érdemes a három piétáját együtt vizsgálni és máris jobban megértjük a Rondanini Pietát. Szinte érződik rajta az idő múlása. Tükrözi a 90 éves művész kilátástalanságát. Tört és zúzott ezen az alkotáson, mintha minden egyes véső nyom egy fájdalom lenne.

Borsos Miklós szerint: „A márvány silánysága miatt nem tetszett neki, ezért kalapáccsal törte darabokra, megpróbálta elpusztítani az alkotást, ám végül egy szolgálónak adta, aki helyreállíttatta a művet.
 

Csodás idő, napsütés volt aznap. A Pizza Castelon lévő szőkőkút körül sokan ültek a padokon és élvezték a napsütést. Mi is elmajszoltunk egy sültkrumplit mielőtt bevettük a Sempione Parkot. A Sforza-vár mögött helyezkedik el a Sempione park. Milánó legnagyobb zöldövezete több mint 40 hektáron terül el, ottlétünkkor meglehetősen kiesnek mutatkozott. Egy romantikus stílusú angolkertnek készült.” Széles utak, nagy rétek, játszóterek és tavak kínálnak kikapcsolódást.
 

A Park- torony sajnos zárva volt így oda nem tudtunk felmenni. A Béke-kapu, vagyis diadalív, (csak nem szabad annak hívni) zárja a parkot. Napóleon fényes győzelmére kezdték el építeni, de mivel csatát vesztett, az 1815-ös bécsi békeszerződés emlékére folytatta I. Ferenc osztrák császár.
 

 
        Milánó másik arca

Már korábbról követője vagyok az Instagramon egy Milánói pizzázónak, Pizzeria Ciro Cascella. Most lehetőség nyílt, hogy személyesen is felkeressem. Ekkor derült ki számomra, hogy egy 3 MICHELIN csillagos pizzériába szerettem bele. Eredetileg csak megfogott Nino Cascella életritmusa, csodáltam, ahogy a pizzatésztával és a hozzávalókkal bánik. Kertelés nélkül állíthatom, hogy életem legfinomabb pizzáját ettem ott. A titka talán abba van, hogy a három különbözőféle lisztből összerakott tésztája életre kelt egy, a többitől eltérő pizzát.
 

Az év utolsó napja sok izgalmas és kellemes dolgot tartogatott a számunkra. Délutáni idópontunk volt a Dóm tetőteraszára, ahova liftel mentünk fel. Érdekes érzés volt ott elérhető közelségbe kerülni a sok márvány csipke, virág, gyümölcs, megnevezhetetlen formák világához. Megszámlálhatatlan sok ember leírhatatlan munkája. A 2 cm-es szobortól egészen az ember nagyságúig, minden, de minden volt ott. Gyönyörű munkák, és közöttük sok olyan is, ami lentről észrevehetetlen. Annyira magával ragadott, hogy el feledtkeztem a kilátásban gyönyörködni. Viszont nagyon közel lehettem a város szíve-lelke Madonninájához.

Egy nagyon szép régi órán akadt meg a szemem a szomszédos Veneranda Fabbrica del Duomo épület tetején érdekes, hogy az utcáról ez csodás műremek nem is látható. 

Lefele a Dóm tetejéről már csak lépcsőn lehetett jönni egy szűk lépcsőházban 201 lépcsőn.
 

31.-én, ami keddre esett a milánói Dóm téren terveztük lezárni a 2024-es évet. Ennek érdekében egy üveg pezsgő társaságában a retró villamos szimbólumokkal megközelítettük a teret. A nagy biztonsági intézkedések ellenére is, éppen tüntetés zajlott a téren. Lobogott a palesztin zászló. Migránsokkal volt tele az egyesített Olaszország első királyának, Victor Emanuelnek lovas szobra. Petárdák durrogtak, de nem jó értelemben. Nem éreztük biztonságban magunkat, ezért visszavonultunk a békésebb P.za Cordusiora.Vacsorázni szerettünk volna de a Dóm tér közelében mindenhol telt ház volt. Éjfélre hatalmas tömeg gyülekezett a Dóm téren, tűzijátékkal búcsúztak az óévtől.
 

Az újév első napján, mivel az még Milánóba ért minket, a Navigli negyedet készültünk felfedezni. Valóban másabb, békésebb, mint a belváros.

Naviglin egy pizza egy pohár borral, remek lezárása az esemény sorozatnak. Nem is kívánhatok ettől jobbat!  A csatornák partjáról egészen más képet mutat Milánó.  Átlátszó tisztaságú vizében méretes halak úszkáltak. Ezeknek a csatornáknak fontos szerep jutott a középkorban. Építőanyagot pl. a Dómhoz, gabonát és más egyebet szállítottak. A Naviglio Grande a legfontosabb és legrégebbi csatorna Milánóban, amely 1177-ben épült a hossza 50 km. A város központját köti össze a Ticino folyóval.  Mindkét oldalán hangulatos éttermek, üzletek, szórakozóhelyek. Van egy érdekes tábla, ha szeretitek egymást, álljatok alá egy csókra. Bár, nem az van a táblán, hogy KISS PLACE hanem hogy erőszak esetén hol kérj segítséget.

Szép napok voltak a Milánóban eltöltött napok. Ami kimaradt az nem biztos, hogy a mi hibánk. Nem ígérhetem meg magamnak azt sem, hogy még visszatérek, mert hát annyi mindent nem láttam még a világban. Cino pizzája azért nagyon csábító maradt a számomra!

Mindenki másként tervezi az utazásait, mások az igények. A miénkben van némi spontaneitás is. Bármikor változtatunk ez eredeti terven és ez csupán a hangulatunkon múlik.

Új év, új kezdet. Ráadásul Milánóban. Ahogy az év első napjának a reggelén kiléptünk a hotelünk bejáratán egy idős párocska sétált el az utcán. A néni rám nézett és azt monda: Ti auguro un felice anno nuovo!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés